Walker Van, aki nem felejt

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5676-76-5
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 400 Seiten

A jómódú connecticuti kisvárosban tökéletesnek tunik az élet.
Egy bulin azonban brutális támadás éri a tizenhat éves Jenny Kramert. A lány közvetlenül a támadás után erosen vitatott orvosi kezelést kap, egy olyan gyógyszert, amely kitörli memóriájából az eroszakos eseményt.
Telnek, múlnak a hetek és hónapok, a fizikai sebek begyógyulnak, a támadásnak pedig nincs valóságos emléke, Jenny azonban heves érzelmi emlékeivel viaskodik.
Édesapja szinte beleorül, hogy képtelen megtalálni lánya támadóját, anyja viszont inkább úgy viselkedik, mintha ez a szörnyuség semmilyen hatással nem lett volna 'tökéletes' vidéki társasági életére. Miközben segítséget keresnek Jennynek, és egyre könyörtelenebbül kutatnak a szörnyeteg után, aki betört a városukba, vagy talán ott él közöttük, óhatatlanul elokerülnek az évek óta árnyékban megbúvó gondok - a házasságuk és a zárt közösség törésvonalai.
A sokkoló végkifejletu pszichológia thriller különlegessége, hogy a történetet Jenny pszichiátere meséli el.
Wendy Walker regényébol, amelyet számos nyelvre fordítottak le, a Warner Brothers forgat filmet.

Autoren/Hrsg.

Walker, Wendy

Leseproben

Elso fejezet
KÖVETTE a ház mögötti erdobe. A földet téli törmelék borította, az elmúlt hat hónapban lehulló száraz levelek és letört gallyak a hótakaró alatt korhadtak. A lány talán hallotta, hogy közeledik. Talán megfordult, és látta a kötött fekete maszkot, amelynek a szálait megtalálták a körme alatt. Amikor térdre esett, a száraz gallyak csontokként roppantak szét, és felsértették meztelen borét. A férfi keményen a földhöz préselte az arcát és a mellkasát az alkarjával, és talán érezte a locsoló szórófejének páráját alig hatméternyire. Amikor rátaláltak, nedves volt a haja. Kislányként a házuk kertjében a szórófejek körül szaladgált, és megpróbálta elcsípni a vizet egy forró nyári délután, vagy kicselezni egy csípos tavaszi estén. Aztán az öccse ot kergette, és csupaszon ugrándozott a kidülledo pocijával, a karjával ide-oda hadonászott, mert még nem volt képes apró lábacskáját összehangolni a testével. Néha a kutyájuk is csatlakozott, és olyan lelkesen ugatott, hogy kitört belolük a kacagás. Rengeteg volt a zöld, síkos, nedves fu. A határtalan kék égen fodros fehér felhok úsztak. Az édesanyjuk az ablakból nézte oket, hazaéro édesapjuk ruhája pedig még orizte a hely illatát, ahol járt. A kiállítótermek jellegzetes állottkávé-, újbor- és autógumiszagát. Ezek az emlékek fájdalmasak voltak, pedig azonnal feltörtek, amikor a locsoló szórófejérol és arról kérdeztem, vajon muködtek-e, amikor átszaladt a füvön, be az erdobe. Az eroszak majdnem egy óra hosszat tartott. Ki gondolná, hogy ezt meg tudják állapítani. A behatolás helyén talált alvadt vérbol, a hátán, a karján, a nyakán található horzsolásokból tudják, ahol az eroszakoló változtatott a testhelyzetén. A buli eközben zavartalanul folytatódott. Talán onnan, ahol feküdt, láthatta is az ablakokból kiáradó, villódzó fényeket, és a szobában mozgó alakokat. Nagy buli volt, majdnem minden másodikos részt vett rajta, és páran az elsobol és a harmadikból is megjelentek. A Fairview Gimnázium szinte minden mércével, még a nyárspolgári Connecticutéval mérve is kicsinek számított, és a máshol jellemzo osztálytagozódás is jóval lazább volt itt. A sportegyesületek tagjai, a színieloadások és koncertek résztvevoi vegyesen kerültek ki a különbözo osztályokból. Még az egyes osztályok között is létezett átjárás, a matematikában és idegen nyelvekben jeleskedo diákok felsobb osztályba léphettek. Jenny Kramer nem elozte meg a korát. Mégis okosnak tartotta magát, és kegyetlen humorérzékkel volt megáldva. Ráadásul jó volt a sportokban – úszott, gyeplabdázott, teniszezett. De amíg testileg nem érett nové, nem tulajdonított jelentoséget ezeknek a dolgoknak. Még soha nem érezte olyan jól magát, mint a buli estéjén. Talán még azt is mondta: „Ez lesz életem legjobb éjszakája.” Hosszú évek kamaszkori zárkózottsága után úgy érezte, végre magára talált. Véget ért végre az undorító fogszabályzók, a zsíros haj, és a pattanások korszaka, végre apró melle, amely szinte átbökte a póló anyagát, megnott annyira, hogy melltartót viselhessen. O volt az a bizonyos „fiús lány”, a haver, a fiúk bizalmas pajtása, akik más lányok után futottak. De soha nem utána. O fogalmazott így, nem én, bár úgy érzem, tizenöt éves kora ellenére tökéletesen leírta a helyzetet. Szokatlanul öntudatos volt. Annak ellenére, amit a szülei és a tanárai ismételgettek, o abban hitt – és ezzel nem volt egyedül a kortársai között –, hogy Fairview-ban még mindig a szépség a legértékesebb elony/vagyontárgy. Olyan volt, mint megütni a lottófonyereményt. Aztán ott volt a fiú. Doug Hastings. O hívta el a buliba egy hétfon a kémia- és az európaitörténelem-óra közti szünetben. Nagyon pontosan fogalmazott, konkrétan leírta a fiú arckifejezését, hogy mit viselt, és hogy bár közönyt színlelt, mégis kissé idegesnek tunt. Egész héten másra sem tudott gondolni, csak arra, mit vegyen fel, milyen legyen a frizurája, és milyen színure fessék a körmét, amikor szombaton elmegy az édesanyjával a manikuröshöz. Ez kicsit meglepett. Annak alapján, amit tudok róla, nem vagyok oda Doug Hastingsért. Szüloként jogom van a saját véleményre. Megértem a helyzetét – zsarnok apa, gyengekezu anya. Mégis csalódást okozott, hogy Jenny nem látott át rajta. A buli úgy kezdodött, ahogy képzelte. A szülok elutaztak, a gyerekek megpróbáltak felnottként viselkedni, martinis poharakban keverték a koktélokat, és kristálypohárból itták a sört. Ott találkozott Douggal. Csakhogy a fiú nem volt egyedül. A harsogó zenét az eroszak helyszínén is hallhatta. Csupa híres popsláger szerepelt a musoron, az a fajta, amelyet nem tud az ember kiverni a fejébol, és amelynek a szövegét nagyon jól ismerte. A zene, és a nyitott ablakon át foszlányokban kihallatszó nevetés mellett is hallotta a többi hangot, a támadó mocskos zihálását, és a saját torokhangú sikoltozását. Amikor az eroszaktevo végzett, és eltunt a sötétben, o a karjára támaszkodott, és felemelte az arcát az avarról.
A hideg levego megcsapta az arcát, és érezte, hogy nedves a bore. A bokrok összeszurkálták az arcát, mintha ragasztóba mártották volna, és most száradt volna meg. Az alkarjára támaszkodva hallhatta a hangot. Egy ido után felült. Megpróbált rendet rakni maga körül. Megtörölte az arcát a kézfejével. Száraz levélmaradványok hulltak a földre. Aztán valószínuleg észrevette, hogy a szoknyája felgyurodött a dereka köré, és szabadon hagyta a nemi szervét. Négykézlábra állt, mászott pár métert, valószínuleg a fehérnemujét kereste. Amikor rátaláltak, a kezében volt. Nyilván egyre hangosabban sírt, mert végül egy lány és a barátja, akik épp kettesben akartak maradni a közelben, meghallotta. Nyilván recsegett-ropogott a keze és a térde alatt az avar, miközben a gyep szegélye felé mászott. Elképzeltem, ahogy önkívületi állapotban teljesen összevissza támolyog, és a sokktól nem érzékeli az ido múlását. Elképzeltem, ahogy végül abbahagyja a mászást, felbecsüli a károkat, leül, az eltépett bugyiját nézi, és közben érzi a csupasz feneke alatt a földet. Nem tudta felvenni a vértol és kosztól ragacsos, szakadt bugyit. Egyre hangosabban hallotta a fura hangot. Eltunodött, mennyi ideig lehetett a fák között az erdoben. Újra négykézlábra állt, és tovább mászott. Bármilyen messzire jutott, a hang egyre erosebb és erosebb lett. Kétségbeesetten menekült, el akarta érni a puha, vizes füvet, ahol az elott volt, hogy befutott a fák közé. Újabb néhány métert haladt, aztán megállt. Talán ekkor jött rá, hogy a hang, a zavaró nyöszörgés belole jön, és az o szájából hangzik fel. Úrrá lett rajta a kimerültség, megbicsaklott a karja és a térde. Mindig is eros lánynak tartotta magát, vasakarattal megáldott sportolónak. Testben és lélekben egyaránt. Az apja kislány kora óta ezt mondogatta. „Légy eros testben és lélekben, és jó életed lesz.” Talán azt mondta magának, hogy fel kell állnia. Talán utasította a lábát, aztán a karját, hogy mozduljon, de gyenge volt az akarata. Ahelyett, hogy visszavitte volna oda, ahonnan jött, összegömbölyödve feküdt a piszkos földön. Potyogtak a könnyei, az a szörnyu hang, ami elol menekült, a fejében visszhangzott. Az óta az éjszaka óta folyamatosan azt kérdezgette magától, miért nem volt képes sehogyan – erovel, ésszel vagy akarattal – megakadályozni a történteket. Arra sem emlékezett, megpróbált-e küzdeni ellene, kiáltott-e segítségért, vagy csak megadta magát, és hagyta, hogy megtörténjen. Senki nem hallotta meg. Azt mondta, most már érti, hogy minden csata hódítókat és behódolókat, gyozteseket és veszteseket hagy hátra, és hogy el kell fogadnia az igazságot – végleg és visszavonhatatlanul kudarcot vallott. Amikor hallottam, nem tudtam megmondani, mennyi volt az igazság Jenny Kramer megeroszakolásának történetében. Az igazságügyi orvos szakérto bizonyítékai, a tanúk beszámolói, a kriminálpszichológus által felállított profil, és a Jenny kezelése után megmaradt emléktöredékek alapján rekonstruálták az eseményeket. Csodálatos kezelésnek állították be, amely törli az ember emlékezetébol a legszörnyubb traumákat. Természetesen szó sincs varázslatról, és a hatása sem tudományosan megalapozott. De mindezt késobb elmagyarázom. Most, a történet elején csak annyit akarok érzékeltetni, hogy a gyönyöru fiatal lány számára nem létezett csodás gyógyulás. Amit eltávolítottak az elméjébol, az tovább élt a testében és a lelkében, és úgy éreztem, kénytelen vagyok visszaadni az elveszett emlékeit. Talán különösnek találja. Annyira ellentmond a józan észnek. Annyira aggasztó. Fairview, mint már utaltam rá, álmos kisváros. Éveken át láttam Jenny Kramer fényképeit a helyi újságban, a színdarabokról, teniszmérkozésekrol szóló iskolai szórólapokon, amelyeket egészen a Gina’s gyorséttermi hálózat kelet-maini üzletéig szétküldtek. Láttam, amikor a városban sétált, kijött a moziból a barátaival, az iskolai koncerteken, amelyeken a saját gyerekeim is részt...