Potok A nevem Asher Lev

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5617-38-6
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 320 Seiten

'Ha választanod kellene az esztétikai vakság és a morális vakság között, te melyiket választanád?'
Mélyen felkavaró, zseniális regény egy kivételes tehetséggel megáldott, érzékeny fiúról, aki a lélek két birodalma - a ladovi (lubavicsi) haszid közösség Isten-vezérelte világa, és a muvészet ugyancsak fanatikus, magányos és felorlo világa - közt vergodik. És mindketto tántoríthatatlan huséget követel tole.
Chaim Potok az amerikai- és a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Rabbi, irodalmár, filozófus. Regényei tudás, szépség és szeretet különös ötvözetei, amelyek számos országban vezették hónapokig a bestsellerlistákat.
'A nevem Asher Lev. Az az Asher Lev, akirol az újságokban és a képeslapokban olvasnak, akirol annyi szó esik a vacsora- és koktélpartikon, a Brooklyni Feszületrol elhíresült, legendás Lev. Vallásos zsidó vagyok. Igen. Hívo zsidók természetesen nem festenek feszületeket. Ami azt illeti, hívo zsidók egyáltalán nem festenek - úgy, ahogyan én. Szerfölött kemény szavakat írnak és mondanak rólam, vádakat koholnak ellenem: áruló vagyok, hitehagyott, öngyulölo, a családom, a barátaim, a népem szégyene; másfelol, a keresztények szent és sérthetetlen eszméinek kigúnyolója, a nem zsidók által kétezer éve mélységesen tisztelt létformák istenkáromló kufárja. Nos, semmi efféle nem vagyok. Mindazonáltal teljes oszinteséggel megvallom, hogy vádlóim egészében véve nem tévednek: bizonyos szempontból csakugyan mindegyik vagyok...'
'Potok elismerten a családi élet és az amerikai zsidó érzésvilág felülmúlhatatlanul megindító krónikása' - Times Book Review
'Életigenlo... lelket tápláló... mélyen szántó könyv emberségrol, vallásról, muvészetrol.' - The Wall Street Journal

Autoren/Hrsg.

Potok, Chaim

Leseproben

Elso könyv
EGY
A nevem Asher Lev. Az az Asher Lev, akirol az újságokban és a képeslapokban olvasnak, akirol annyi szó esik a vacsora- és koktélpar­tikon, a Brooklyni feszületrol elhíresült, legendás Lev. Vallásos zsidó vagyok. Igen. Hívo zsidók természetesen nem festenek feszületeket. Ami azt illeti, hívo zsidók egyáltalán nem festenek – úgy, ahogyan én. Így aztán szerfölött kemény szavakat írnak és mondanak rólam, vádakat koholnak ellenem: áruló vagyok, hitehagyott, öngyulölo, a családom, a barátaim, a népem szégyene; másfelol, a keresztények számára szent eszmék kigúnyolója, a nem zsidók által kétezer éve áhítatosan tisztelt alakok és formák istenkáromló manipulátora. Nos, semmi efféle nem vagyok. És mégis, ha teljesen oszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a vádak nem teljesen igaztalanok: bizonyos szempontból csakugyan mindegyik vagyok. A helyzet az, hogy a pletykák, híresztelések, legendák és bulvárcikkek nem megfelelo eszközök az igazság nüánsznyi árnyalatainak, azoknak a finom tónusoknak a közlésére, amelyek egy okozati láncolat sokszor valóban életbe vágó fontosságú elemei. Eljött hát a védobeszéd, a mítoszrombolás hosszú tárgyalásának ideje. De mentegetozni nem fogok. Abszurd dolog bocsánatot kérni egy rejtély miatt. Hiszen mindvégig az volt – rejtély, olyasmi, amire teológusok gondolnak, amikor, mondjuk, a csoda és az áhítat fogalmáról beszélnek. Kétségkívül rejtélyként kezdodött, mivel családom történetében semmi sem utalt arra, hogy kivételes és nyugtalanító tehetséggel jöhetek világra. Apám századokra visszamenoen nyomon tudta követni a családfáját, egészen az 1347-es pestisjárványig, ami Európa lakosságának csaknem a felével végzett. Apám ükapja ifjúkorában intézo volt egy tivornyázó orosz nemes hatalmas birtokain, aki ha berúgott, muzsikokat gyilkolt; egyszer féktelen részegségében felgyújtott egy falut, és ott égtek az emberek. Látod, így viselkedik egy goj, mondta mindegyre apám és anyám. A szitrá áchrá emberei viselkednek így. Gonosz lelkek, a Másik Oldalról valók. Zsidó nem viselkedik így. Apám ükapja elképeszto vagyon forrásává változtatta azokat a birtokokat – a munkaadója, no meg a maga számára. Élete derekán utazgatni kezdett. Miért utazott olyan sokat? – kérdezem sokszor. Azért, hogy jótetteket vigyen véghez, s így az Örökkévaló lakhelyévé tegye a világot, felelte apám. Azért, hogy megkeresse a szükségben szenvedoket, vigaszt és segítséget nyújtson nekik, válaszolta anyám. Oly gyakran meséltek róla kiskoromban, hogy surun felbukkant álmaimban: a mesék óriásaira emlékezteto férfi, magas, fekete szakállas, testben és lélekben hatalmas; briliáns üzletember; foiskolák, egyetemek nagyvonalú támogatója; legendás utazó és az Utazások távoli országokba címu, héber nyelvu könyv szerzoje. Ez a nagy ember jött el hozzám álmaimban, és apám aggályos kérdéseit visszhangozta a legutóbb kidekorált csupasz falról meg a szent könyvek lapszéleirol, amelyeket aznap rajzoltam tele. Nem volt valami öröm felébredni, miután róla álmodtam. Mennydörgés íze maradt utána a számban. Apám édesapja, kinek a nevét viselem, tudós volt, s a világtól elzárkózva, zsinagógák és akadémiák tanulótermeiben töltötte ifjúságát és élete delét. Noha sosem írták le nekem, apró termetunek képzeltem, óriási fejjel, kialvatlanságtól duzzadt szemhéjjal, sápadt arccal, fonnyadt ajakkal, az orcáján és halántékán lükteto kék erekkel. Fiatalon kiérdemelte az iluj, lángész nevet, amit nem egykönnyen osztogattak a kelet-európai zsidók. Húszéves korára pedig a Moziri Zseniként emlegették az orosz város után, ahol élt. Valamivel ötvenedik születésnapja elott váratlanul és rejtélyesen elhagyta Mozirt, és Ladovba utazott a feleségével meg a gyerekeivel, ahol a ladovi Rebbe vezette orosz haszid irányzat tagja lett. A rabbi követeként keresztül-kasul beutazta a Szovjetuniót. Miért utazott olyan sokat? – kérdeztem egyszer. Azért, hogy az Örökkévaló lakhelyévé tegye a világot, felelte apám. Azért, hogy megkeresse a segítségre szorulókat, válaszolta anyám. Egy szombat este a rabbi zsinagógájából tartott hazafelé, amikor megölte egy fejszével hadonászó, részeg paraszt. Nagyapám valamiképp megfeledkezett róla, hogy húsvét eloestéje volt. Anyám egy tekintélyes Sadegerer haszid családból jött – istenfélo zsidók, a rizsini Jiszróel alapította nagy kelet-európai haszid dinasztia követoi. Apai ágon egészen a berdicsevi rabbiig, az egyik legszentebb haszid vezetoig tudta nyomon követni a családját. Anyai ágon nagy tudósok követték egymást, egészen a Hmelnyickij-féle mészárlásig a tizenhetedik századi Lengyelországban, ahol vérbe és halálba vesztek. Nos, a kis Asher Lev – 1943-ban Rivkeh és Aryeh Lev fiaként Brook­lyn Crown Heightsként ismert negyedében látta meg a napvilágot –, a kis Asher Lev volt e két rangos családi vonal érintkezési pontja, a rejtett zsidó képességekkel megáldott és zsidó kötelességekkel megterhelt háromszög csúcsa. Ámde o egy kivételes tehetséggel is született. Nem emlékszem, mikor kezdtem használni ezt a tehetséget. Arra viszont igen, hogy négyévesen, egy kisgyerek görcsös szorításával fogva a ceruzát, papírfecnikre, könyvek lapszélére, csupasz falakra ültettem át a körülöttem lévo világot. Emlékszem, lerajzoltam e világ körvonalait: keskeny szobámat az ággyal, a pingáld magad sublóttal, az íróasztallal meg a székekkel, a lebetonozott hátsó udvarra nézo ablakokkal; lakásunk fehér falait, a rongyszonyeggel borított padlót meg a Rebbe nagy, bekeretezett képét a nappali ablaka mellett; a széles utcát – a Brooklyn Parkway volt a maga nyolcsávos forgalmával –, a bérházak vörös tégláit és fehér köveit, a járdák szabályos cementnégyszögeit, az aszfalt gödreit; az embereket az utcákon: szakállas férfiakat, a fák alatti padokon pletykálkodó öregasszonyokat, pajeszos, kipás fiúcskákat, ifjú feleségeket hosszú ujjú ruhában és divatos parókával – közösségünkben minden férjes asszony paróka alá rejti természetes haját az erényesség miatt. Grafittól és színes krétaportól maszatosan nottem fel. Legkedvesebb cimboráim Eberhard és Crayola voltak. Az étkezések elotti mosakodás kozmikus vállalkozásnak bizonyult. Emlékszem, lerajzoltam anyámat. Mivel Crown Heightsben született és nevelkedett, családja pedig elokelo helyet foglalt el a ladovi arisztokráciában, kijárta a lányokra szabott ladovi iskolákat, s a középiskola elvégzése után egy héttel hozzáment apámhoz. Tizenkilenc éves volt, amikor megszülettem, s inkább látszott a novéremnek, mintsem az anyámnak. Emlékszem anyám arcáról készített elso rajzaimra: hosszú, egyenes orr, tiszta, barna szempár, magasan ülo arccsont. Kicsi volt, törékeny; karja vékony és bársonyos, ujjai hosszúak, karcsúak, kecsesek. Sima arca szappanszagú. Szerettem, ha az arca ott volt az enyém mellett, amikor elalvás elott elmondtam a Kriát smát. Emlékszem életemnek e korai esztendeire, tollal, krétával, ceruzával tett elso próbálkozásaim éveire. Szerfölött boldog évek voltak; anyám is, én is sokat nevettünk. Játszottunk. Hosszú sétákat tettünk. Gyöngéd novér volt. Lerajzoltam, ahogy sétál velem a Brooklyn Parkwayen, felturt kabátgallérjával az álla körül, orcája kipirul az eros oszi szélben – két élénkvörös, kerekded folt sima, finom arcborén. Télen lerajzoltam, amint az úttestek széles elválasztó sávját szegélyezo fákat dobálja hógolyóval, karja úgy lendül, akár egy kislányé. Gyakran futkároztunk együtt a hóesésben, kalocsninkkal rugdalva a havat, s én ezt is lerajzoltam. – Nahát, milyen szép – mondta egyszer egy ot ábrázoló rajzot nézve, amelyen épp egy hóbuckát ugrik át. – Ez tetszik nekem, Asher. Nagyon szépen megcsináltad a havat. És milyen magas. Micsoda ugrás! Tényleg így ugrottam? Szinte repülök. Tavasszal néha evezni mentünk a Prospect Parkba; nem esett messze a lakásunktól. Anyám ügyetlenül evezett, s idegesen kacagott, valahányszor egy-egy eroteljes evezohúzás után, amellyel csak a vízfelszínt súrolta, hátraesett, le az ülésrol. Mi mégis odajártunk. Gyakran vittem magammal a krétáimat meg a rajztömböt, és lerajzoltam ot evezés közben, meg az eget és a vizet is, a bizonytalan, kapkodó evezocsapásaitól felkavart felszínt. – Nem szép dolog így lerajzolni az anyukádat, Asher. – De ez akkor volt, amikor beestél a csónakba, mama. – Nem rendes dolog. Nem illedelmes. A föveny viszont nagyon szép lett. Hogy csináltad? – A parti homokot használtam hozzá. Látod a homokot? Nyáron pedig könnyu, hosszú ujjú blúzaiban rajzoltam le, felso ajkán és szemöldökén apró izzadsággyöngyökkel. Valamennyi ruhája és blúza hosszú ujjú volt – közösségünk asszonyai az erényesség miatt sosem viseltek rövid ujjú ruhát –, és szörnyen verítékezett a hoségben, foleg közös sétáinkon. – Hát az meg mi az arcomon? – kérdezte egyik nyári rajzomat nézegetve, amely a Brooklyni Botanikus Kertben ábrázolt minket séta közben. – A foltok, mama. – Miféle...