Perry Az essexi kigyó

1. Auflage 2017
ISBN: 978-615-5638-97-8
Verlag: 21. Század Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 300 Seiten

Reihe: 21. Század KULT Könyvek sorozat

1893, London. Amikor Cora Seaborne és Francis nevu fia megérkezik Essexbe, ott az a szóbeszéd járja, hogy az egykor a lápvidéken garázdálkodó s emberéleteket követelo mitikus szörny, az essexi Kígyó újra feltunt Aldwinter egyházközségének partjainál. Lelkes természetbúvárként Corát tuzbe hozza a hír, hisz talán egy eleddig ismeretlen állatfaj példányáról van szó. A lény nyomait követve ismerkedik meg Aldwinter papjával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
Az essexi kígyó címu könyvet számos irodalmi díjra jelölték, megjelenése óta több mint egy éve az eladási listák elején szerepel a könyv az Egyesült Királyságban.
Az Év Könyve - The Waterstones
British Book Award gyoztese
The Sunday Times Bestseller

Mint elsoszámú bestsellert és a 2016-os Waterstones Book of the Yeart Az essexi kígyót további nyolc díjra jelölték, köztük a 2017-es Costa Könyvdíjra és a 2017-es Bailey's Women's Prize for Fictionre.
Sarah muveit tizenegy nyelvre fordítják le, a Guardiannek és a The Financial Timesnak ír recenziókat.

Kendozetlenségében magával ragadó regény, melyben vágy és hit gabalyodik egymásba a lápon, de az igazi csoda a barátság. Sarah Perrynek megvan az a rendkívüli adottsága, hogy elkövesse a prózával az elképzelhetetlent - más szóval olyan író, aki érti az életet. (Jessie Burton, a Babaház úrnoje és a Múzsa címu könyv szerzoje)

Az essexi kígyó élvezetes olvasmány: egy rendkívül tehetséges szerzo intelligens, magával ragadó munkája. (Sarah Waters, A szobalány címu könyv szerzoje )

Ettol a könyvtol vágyat kapunk rá, hogy jobb emberré váljunk. (Justine Jordan, The Guardian)

Autoren/Hrsg.

Perry, Sarah

Leseproben

Egy barátságtalan napon, egy órakor lezuhant a greenwichi obszervatórium gömbje. Jég vonta be a kezdo hosszúsági kört, és jég ült a Temze vizén sereglo uszályok árbóczatán. A hajóskapitányok följegyezték a pontos idot, és az északkeleti szélnek fordították vérvörös vitorláikat; vasszállítmány indult útnak a whitechapeli öntödébe, ahol ötvenszer kondultak meg a harangok az üllon, mintha fogytán volna az ido. Idejük leteltére vártak a Newgate börtön fogvatartottjai, és az idot múlatták a neves londoni utca, a Strand kávéházaiban lébecoló filozófusok; elvesztegették a múlt után sóvárgók, és gyulölték, akik csak a múlását várták. Mérte a Szent Klementin-templom harangja, miközben a Westminster-palotáé némán hallgatott. Az ido pénz volt a tozsdén, ahol arra fordították, hogy egyre csappanó reménnyel próbálják átbujtatni a tevét a tu fokán, és a Holborn Bars irodáiban tucatnyi óra kezdett ütni a mesteróra fogaskerekeinek nógatására. A könyvelok föltekintettek a papírokból, majd egy sóhajtással újra belemélyedtek a munkájukba. A Charing Cross Roadon az ido sebesebb buszokra és taxikra váltotta lovas fogatait, a Barts és a Royal Borough kórtermeiben pedig órákká nyújtotta a perceket a kín. A Wesley-kápolnában az ido homokjáról zsolozsmáztak, és arra gondoltak, pereghetne gyorsabban is, miközben néhány yarddal arrább, a Bunhill Fields temeto sírkövein olvadozott a jég. A Lincoln’s Inn és a Middle Temple ügyvédjei az elévüléseket tekintették át a naptárukban; camdeni és woolwichi szobákban az ido nem kímélte a szeretoket, akik még maradni kívántak volna, cserébe balzsamot kínált sebeikre. Szerte a városban teraszokon és bérházakban felso tízezerbeliek, a pórnép és a középosztály töltötte és herdálta, méricskélte és siettette az idot; miközben végig jeges eso esett. A Euston Square és a Paddington metróállomások magukba fogadták utasaikat, akik úgy tódultak befelé, akár a feldolgozásra váró nyersanyag. A Circle Line egy nyugatra tartó kocsijának szeszélyes fényei rávilágítottak, hogy a The Times semmi jót nem tartogat az olvasó számára, az ülések között megnyomorított gyümölcsök gurultak ki egy cekkerbol. Esoszagot árasztottak a kabátok, és az utasok tömege ellen felhajtott gallérral védekezo dr. Luke Garrett az emberi szív részeit recitálta. Bal kamra, jobb kamra, vena cava superior, sorolta az ujjain számlálva, és remélte, hogy a monotonitás majd lelassítja fürge szívverését. A mellette álló férfi zavartan pillantott rá, majd egy vállrándítással elfordult. Bal pitvar, jobb pitvar, suttogta Garrett: megszokta ugyan, hogy idegenek bámulják, de nem óhajtott fölöslegesen feltunni. Manónak nevezték, mivel férfitársai zömének legföljebb a válláig ért, és szökellve járt, ami azt az érzést keltette az emberben, hogy bármikor felugorhat valamelyik ablakpárkányra. Kabáton keresztül is látszott a tagjaiban rejlo sürgeto ero, szemöldöke úgy meredezett, mintha alig bírná visszafogni kiterjedt és féktelen intellektusát. Homlokába fésülve viselte hollófekete haját, alatta sötét volt a szeme. Harminckét éves volt, és sebész, rakoncátlan elmével megáldva. Kialudtak és visszajöttek a fények, Garrett pedig egyre közelebb ért úti céljához. Egy órán belül egy páciense temetésén kell lennie, és senki emberfia nem viselte még ennyire könnyedén a gyászt. Michael Seaborne hat napja halt meg gégerákban, miután egyforma közönnyel turte az ot felemészto betegséget és az orvosi kezelést. Garrett gondolatai most nem a halott, hanem az özvegy felé szálltak, mosolyogva képzelte el, amint éppen a frizurájával bajlódik, vagy észreveszi, hogy lepattant egy gomb fekete ruhájáról. Cora Seaborne gyásza volt a legfurcsább, amit valaha látott, de már akkor gyanút fogott, amikor eloször lépett be az asszony Foulis Street-i otthonába. A magas mennyezetu szobák megcsontosodott nyugtalanságról árulkodtak, aminek vajmi kevés köze volt a kórhoz. Akkoriban még aránylag jól volt a páciens, habár állandó jelleggel viselte a kravátlit. Mindig világos selymet, amely alig láthatóan foltos volt: egy ilyen pedáns ember esetében nem lehetett kizárni a szándékosságot, és Luke azt gyanította, hogy a látogatóit szeretné ezen a módon kényelmetlen helyzetbe hozni. Seaborne a girhessége miatt tunt magasnak, és olyan halk volt, hogy egészen közel kellett hozzá menni, ha az ember érteni akarta. Sziszegosen beszélt. Illedelmes volt, a körömágya kék. Higgadtan viselte az elso konzultációt, és elutasította a mutétet. – Úgy szeretnék távozni a világból, ahogy érkeztem – mondta a toroksálját megveregetve. – Hegek nélkül. – Nem muszáj szenvedni – kínált kéretlen vigaszt Luke. – Szenvedés! – Szemlátomást mulattatta a gondolat. – Tanulságos élmény, annyi biztos. – Aztán, mintha egyik gondolatból következne a másik, hozzátette: – Mondja csak, találkozott a feleségemmel? Garrett gyakran idézte fel elso találkozását Cora Seaborne-nal, habár az emlékeiben nem bízhatott, mert azokat felülírták az utóbb történtek. Úgy toppant elo akkor az asszony, mint akit szólítottak, a küszöbrol tanulmányozta a látogatót. Aztán átvágott a szonyegen, lehajolt a férjéhez, hogy csókot nyomjon a szemöldökére, és a széke mögé állva nyújtotta a kezét. – Charles Ambrose szerint ön a legjobb. Megmutatta nekem a Semmelweis Ignácról szóló cikkét: ha orvosnak is olyan jó, mint írónak, akkor mind örökké fogunk élni. – Ellenállhatatlan bók, Garrett nem tehetett egyebet, mint hogy nevetett és ráhajolt a felé kínált kézre. Mély, de nem halk hangja volt az asszonynak, és a kiejtésébol o eloször arra gondolt, nyilván surun változtatja a lakóhelyét, valójában azonban egy enyhébb beszédhibától szenvedett, amit bizonyos mássalhangzók megnyomásával kompenzált. Egyszeru szürke ruhát viselt, de a szoknyája fénylett, mint a galambnyak. Magas volt, de nem törékeny, és a szeme is szürke. Az elkövetkezo hónapokban Garrett egy kissé beláthatott a nyugtalanság mögé, amely a szantál- és jódillat mellett átjárta a Foulis Street levegojét. Michael Seaborne még a fájdalmai csúcsán is olyan mérgezo hatást gyakorolt a környezetére, ami egyáltalán nem állt összefüggésben a rokkantságával. Felesége mindig kéznél volt a huvös kendokkel meg a jó borral, lelkesen tanulta, hogyan kell a tut a vénába szúrni, mintha az utolsó betuig bemagolta volna a nok kézikönyvét. Garrett mégsem volt soha tanúja érzelmeknek Cora és a férje között. Olykor arra gyanakodott, hogy az asszony siettetni akarja férje halálát, és attól félt, hogy egyszer még félrevonja, miközben éppen a tut készíti elo, és megpróbálja rávenni a túladagolásra. Amikor Cora csókot lehelt az éhezo szent párnán fekvo arcára, óvatosan tette, mint aki attól tart, hogy a beteg váratlanul fölül, és megcsavarja az orrát. Ápolónoket fogadtak a páciens mellé, akik ot is és az ágyát is rendben tartották, de egyik sem maradt meg egy hétnél tovább; az utolsó közülük (egy odaadó belga lány) azt súgta Luke-nak, ahogy elsuhant mellette a folyosón: Il est comme un diable!2, és a csuklóját mutogatta, habár az sértetlen volt. Egyedül a nevenincs kutya – az a huséges, lompos, amely egy pillanatra sem tágított az ágytól –, egyedül o nem félt a gazdájától, de legalábbis megszokta. Luke Garrett idovel összebarátkozott Seaborne-ék fekete hajú, szótlan fiával, Francisszel meg a fiú dadájával, Marthával, aki rendszeresen állt oda Cora Seaborne mellé úgy, hogy birtokosi mozdulattal a derekára fuzte a karját, ami nem volt ínyére a doktornak. Amint letudták a beteg hogylétére vonatkozó kérdéseket (utóvégre mit lehetett volna itt még tenni?), Cora máris elcipelte Luke-ot, hogy megmutasson neki egy fosszíliát, amit aznap hozott a posta, vagy aprólékosan kifaggatta szívsebészi törekvéseirol. A doktor gyakorolta rajta a hipnózist, és elmesélte, hogy háborús idokben az amputálások megkönnyítésére alkalmazták e módszert; sakkjátszmákat vívtak, amelyek Cora durcás sarokba szorulásával végzodtek. Luke szerelmet diagnosztizált magánál, és nem keresett rá gyógymódot. Végig tisztában volt vele, hogy az asszonyban elfojtott energiák buzognak; úgy vélte, hogy mikor majd elérkezik a vég Michael Seaborne számára, az özvegy legalábbis tombolni fog. Luke jelen volt, amikor a beteg kiadta a lelkét, úgy jajongott, mintha sutba dobta volna az ars moriendit3, csak hogy még egy pillanattal tovább élhessen. Corán végül is nem látszott változás, nem borult gyászba, de nem is lélegzett fel: egyszer csuklott csak el a hangja, amikor beszámolt róla, hogy elpusztult a kutya, az viszont nem volt világos, hogy ettol nevethetnékje vagy sírhatnékja van-e. Miután kiállították a halotti bizonyítványt, és Michael Seaborne földi maradványai már másutt pihentek, Garrettnek semmilyen épkézláb indoka nem volt arra, hogy a Foulis Streetre járkáljon: mégis minden reggel ugyanazzal az elhatározással ébredt, és amikor megérkezett a vaskapuhoz, ott már várták. Az Embankment állomásnál kiszállt a vonatból, és együtt sodródott a...