Neill Árulások

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5760-18-1
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 235 Seiten

Te mit tennél, ha a no, aki tönkretette a házasságodat, levelet írna, amelyben könyörögve kér, hogy találkozz vele?
Egyikük sem fogja elfelejteni a norfolki tengerparton eltöltött hetet.
Rosie és Lisa, a gyerekkori barátnok családja mindig is elválaszthatatlan volt. Ám azon a nyáron Lisa összejött Rosie férjével, Nick-kel.
Most, nyolc év hallgatás után, Lisa levelet küld Rosie-nak, és a segítségéért könyörög.
A levél, amely Rosie lányának, Daisynek a kezébe kerül, sötét titkokat tár fel, és a lány bizonytalan valóságérzéke kezd meginogni.
Tizenéves fia, Max önmagát okolja mindenért, ami azon a hosszú, forró nyáron történt.
Nicknek pedig a saját emlékei alapján kell szembenéznie az eseményekkel.
Ennek a sztorinak négy nézopontja van. És mind a négy narrátornak megvannak a maga küzdelmei, titkai, dilemmái, félelmei és választásai.
Kivételesen megkapó családregény emlékezetrol, tévedésekrol, hibáztatásról, bunösségrol, bizalomról valamint apróbb és hatalmas árulásokról.
'Az Árulások végtelenül megragadó, döbbenetesen eroteljes és kellemesen megtéveszto.'
Nicola Moriarty Az ötödik levél szerzoje

Autoren/Hrsg.

Neill, Fiona

Leseproben

1.
Daisy A három jó szám. Szép szám. Becsuktam a szemem és magamban háromszor elsuttogtam a buvös szavakat. Halkan, hogy senki se hallja. Mintha csak egy édes sóhaj lenne. Ha anya rajtakapna, biztosan aggódni kezdene, pedig az aggodalom már a múlté. Ezt is elmondtam magamban háromszor, hogy háromszorosan is biztos legyek benne, hogy így van. Pontosan emlékeztem, hogyan kell alig hallhatóan beszélni. Kifújtam a levegot. A levélnyíláson át huvös áramlat süvített be az eloszobába. A kis fémlap az ajtónak ütodött. Rossz szél, rossz szél, rossz szél. Meggyozodtem róla, hogy anya még mindig a konyhában van, aztán lehajoltam, hogy megnézzem a levelet. A lábtörlore esett. Amint földet ért, azonnal felismertem a nagybetus, hatásvadász kézírást. Miért, miért, miért ír anyának annyi év után? Nem nyúltam a borítékhoz. Még nem. Hallottam anya kacagását. A nevetése mindig örömmel töltött el. Biztos voltam benne, hogy Maxszel beszél telefonon. Max bármikor meg tudja nevettetni. Sokkal inkább, mint én. Mindig óvatosan reagál, bármit mondok is neki. Akkor is, ha a magántanítványomról, az orosz kisfiúról mesélek neki valami vicceset. Mintha még mindig nem merne hinni abban, hogy minden rendben van körülöttem. A szülok képesek az embert egykori énje börtönébe zárni. Legalábbis anya mindenképp. Apa már jó ideje nem vesz részt a börtönori teendokben. Valamikor azt hittem, anya olykor neurotikus túlzásokba esik, de most már tudom, hogy igaza volt; apa huvös közönye nem más, mint felelosségáthárítás. Persze mindemellett kénytelen hangoztatni, hogy a dolgok jóra fordulnak, elvégre neki sikerült valóra váltania a maga tündérmeséjét. Anyának van egy különleges képessége: észreveszi a legapróbb rezdülésemet is. Olyan, mintha meteorológus módjára elemezné a hangulatomat; rendszerezi és összerakosgatja az információmorzsákat, hogy azután megjósolja a mintázatok változásának jellegét. És ritkán téved. Viszont, ahogy annak idején szokta mondogatni, amikor semmi stabil és kiszámítható nem volt az életünkben, az ember többet tanul abból, amit elszúr, mint abból, amit jól csinál. Nem teljesen értek egyet vele. Például, ha az ember Párizsban jár, és rossz irányba néz, mielott lelép az úttestre, elofordulhat, hogy elüti egy autó. És ha nem hal is meg, lehet, hogy megbénul. A halál és a mozgássérült lét nem jó lecke. Ha mindezt Max mondaná, anya dolne a kacagástól. Ha én, akkor azonnal lélekbúvárkodásba kezdene, hogy kiderítse, van-e valami különleges, lappangó veszedelem a háttérben. Anya a munkája legnagyobb részét az emberek megfigyelésével tölti. Orvos. Mellrák-specialista. Hosszú évek során tanulta meg, hogy leplezni tudja az érzelmeit. Valódi elmélete van arról, hogy az empátia miért fontosabb, mint a szimpátia. A páciensnek arra van szüksége, hogy az orvos a helyzet magaslatán álljon – legfoképpen akkor, ha rossz hírt kell közölnie a beteggel. Az ettol eltéro viselkedés önzésnek minosül. Viszont én pontosan tudom, hogy mikor ragadják el az érzelmei. Tudom, mert olyankor mindig beharapja belülrol az arcát. A levélre pillantottam. Anya valósággal marcangolni kezdené az arcát, ha meglátná. Összeszedtem magam. Nem olyasmirol van szó, amit az ember csak úgy figyelmen kívül hagyhat. Felkaptam hát a buborékos belseju, barna borítékot, és alaposan szemügyre vettem: 1) norfolki bélyegzo van rajta; 2) babakék tollal írták a címzést; 3) tényleg, tényleg, de tényleg szép szám és jó szám, van benne valami, ami elég nehéz; mintha egy kiskanál lenne; és végül 4) le van ragasztva celluxszal. Az emberek akkor ragasztják le celluxszal a borítékot, ha nagy becsben tartják, ami benne van. Idoközben rájöttem, hogy nem három, hanem négy dolgot vettem észre. Szép munka, Daisy, gratuláltam magamnak, bár szinte azonnal eszembe jutott, hogy a számlálgatás a visszaesés jele lehet. Odaléptem az eloszobai könyvespolchoz, és találomra levettem egy jó vastag könyvet; elég nagy volt, hogy elrejthessem benne a borítékot. Csak úgy szállt a por, ugyanis anya a noknek nem abba a típusába tartozik, amelynek kikapcsolódást jelent a takarítás. A könyv kinyílt, valószínuleg azon az oldalon, ahol a leggyakrabban nyitogatták. „Tinédzserek szorongásos zavarai” – ez volt a fejezet címe. Amióta apa lelépett, a mi dolgunk volt, hogy vigyázzunk anyára. Vigyázzatok anyára, mondogatta apa, amikor egy-egy hétvége után hazavitt bennünket. A hét évvel ezelotti válás óta o lakott a norfolki házban. Megjegyzem, sosem hivatkoztam „otthonként” arra a házra. Amikor apa eloször mondta, hogy vigyázzunk anyára, Max – aki akkor még csak tizenegy éves volt – közölte vele, hogy kapja be. Lehet, hogy azért, mert felháborította a feltételezés, hogy esetleg nem vigyázunk rá, vagy talán azért, mert épp az mondta, hogy vigyázzunk rá, aki miatt olyan állapotba került anya, hogy vigyáznunk kelljen rá. Apa figyelmeztette Maxet, hogy ne beszéljen csúnyán, de hallatszott a hangján, hogy csak félig-meddig gondolja komolyan a dorgálást. Különben is, Max azonnal sírni kezdett, amint kimondta. Akkoriban néha apa is sírt, és nekem kellett megvigasztalnom. Az elmúlt négy évben normalizálódott a helyzet. Vagy legalábbis azt hittem. Amíg meg nem jött ez a levél. Bementem a vécébe, és magamra zártam az ajtót. Olyan a zár, hogy szükség esetén kívülrol is ki lehet nyitni. Négy aprócska lyuk van az ajtóban, ott ahol annak idején a tolózár volt. Kikukkantottam az egyiken, hogy megnézzem, anya még mindig a konyhában van-e. Régi szokásom ez. Régebben elég sok idot töltöttem odabent, mert az egyetlen olyan hely volt, ahol nem zavart senki. De legalább már nem ellenorzöm egymás után háromszor, hogy be van-e zárva az ajtó. Belenéztem a tükörbe – le sem tagadhattam volna, hogy tisztában vagyok a helyzet súlyával. Amikor elöntenek az érzelmek, az ajkam megremeg, mint ahogy a rajzfilmfiguráké szokott. Végighúztam az ujjam a tükör jobb alsó sarkánál, a lyuk mellett. Egy kis darabka hiányzott a tükörlapból. Miattam. De hagyjuk ezt most. A tükör eredetileg a norfolki házban volt, ahol gyerekkorunkban a nyarakat töltöttük. „Még a régi idokben”, ahogy anya emlegette. Mostanában állandóan azt hajtogatja, hogy a jelenben kell élni. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtized jelentos részét egy és ugyanazon klinikai vizsgálatnak szentelte. Ide-oda forgattam a fejem, hogy mindig más szögben érje a fény, és megborzoltam rövid barna frufrumat, hogy amolyan franciásan laza hatást keltsen. Kitnek így tetszik. Voltaképpen nem túlzás azt állítani, hogy Kitnek – valamilyen csodával határos módon – minden tetszik, ami velem kapcsolatos. Épp ezért nem mondhatnám, hogy a leheto legjobbkor jött ez a levél. Úgy volt, hogy Kit és anya aznap ismerkednek meg egymással. Anya nyolc hónapja, az elso néhány randink óta nyaggat, hogy találkozhasson vele, de ki akartam várni, amíg tényleg komolyra fordulnak a dolgok. Lecsuktam a vécé fedelét, és leültem. Nem vagyok büszke arra, amit tenni készültem. De ki ne tenne meg valami rosszat, ha közben jó cél vezérli? Oszintén hittem benne, hogy ez valaminek a lezárását, és nem az újrakezdését jelenti. Óvatosan lebontottam a celluxot, szétnyílt a boríték szája. Fogadni mertem volna, hogy Lisa nem ragasztotta le. Éppúgy nem figyel oda arra, amit csinál, mint az emberekre, akik körülötte vannak. Sóhajtottam egypárat, olyan mélyen szívtam be a levegot, ahogy csak bírtam. Az egyik kezemben a boríték, a másik a rekeszizmomon, mert biztos akartam lenni, hogy belégzéskor a kello mértékig megfeszülnek a légzoizmaim. Többet tudok a helyes légzésrol, mint egy jógaoktató. Mentségemre legyen mondva, hogy ezen a ponton megpróbáltam visszaragasztani a celluxcsíkot, amit épp egy másodperccel korábban téptem fel. Tiszteletben tartom mások magánéletét. És persze semmi kétség nem fért hozzá, hogy ki a levél címzettje: Rosie Foss. Mindig meglep, ha anya lánykori nevét látom, mert amíg a szüleim együtt éltek, mindnyájunknak ugyanaz volt a vezetéknevünk. Eleinte Maxszel nagy ügyet csináltunk ebbol. Mi is fel akartuk venni a Foss nevet, hogy ne legyen anya egyedül a nevével. Mint ahogy minden mással kapcsolatban egyedül maradt. Zavart, hogy nem ugyanaz a nevem, mint a hozzám legközelebb álló rokonomé, de anya azzal érvelt – igen meggyozoen –, hogy mielott hozzáment apához, Rosie Fossnak hívtak, és a munkahelyén is a leánykori nevét használja. Max udvariasan megjegyezte – csak a történeti huség kedvéért –, hogy harminckilenc évesen, két gyerekkel aligha mondhatjuk, hogy anya „leány” lenne. Anya hahotázott. Maxnek nem kell erofeszítéseket tennie, hogy laza legyen. Egyszeruen laza, és kész. Ezen morfondíroztam, miközben megpróbáltam visszaragasztani a celluxot a borítékra. De persze Lisa olcsó celluxot használt. Mindig arra célozgat, hogy apával nincs elég pénzük, ami már csak azért is idegesít, mert anya egész életében keményen dolgozott, Lisa pedig azóta nem ment a munkahelye környékére sem, amióta összeköltözött apával. A részmunkaidos jógaoktatói állását pedig nem nevezném munkának. Az...