Murray Európa furcsa halála

1. Auflage 2018
ISBN: 978-963-447-144-8
Verlag: Alexandra Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: Adobe DRM (»Systemvoraussetzungen)

E-Book, Hungarian, 368 Seiten

Az Európa furcsa halálakülönösen személyes hangvétel? számvetés az öngyilkosságra készül? öreg kontinensr?l és kultúrájáról. A születések számának csökkenése, a tömeges bevándorlás, az általánosan jellemz? önbizalomhiány és öngy?lölet együtt azt eredményezte, hogy az európai emberek képtelenek kiállni magukért, és meg sem kísérlik megakadályozni társadalmuk gyökeres átalakulását. Ez a könyv nemcsak a demográfiai és politikai tények elemzése, hanem egy szemtanú beszámolója az önmegtagadás felé haladó kontinensr?l. A szerz? tudósításai lefedik  a teljes földrészt: megfordul azokon a helyeken, ahol a bevándorlók partot érnek, és ott is, ahová végül eljutnak; beszél olyanokkal, akik örömmel fogadják ?ket, és olyanokkal is, akik elzárkóznak t?lük. 

A teljesen els? kézb?l szerzett információkat tartalmazó könyv, amely ugyanakkor figyelemre méltó kutatásra és tényanyagra támaszkodik, beszél a multikulturalizmus kiábrándító bukásáról, Angela Merkel teljes fordulatáról a bevándorlást illet?en, a hazatelepítés szándékának és megvalósításának hiányáról és a nyugati országok állandósult b?ntudatáról. Murray utazásai során bejárja Berlint, Párizst, Skandináviát, Lampedusa szigetét és Görögországot, hogy megvizsgálja az európai kultúra szívének nyugtalanító állapotát, és meghallgassa azokat, akik elképeszt? távolságokból érkeztek a kontinensre. Minden fejezetben tesz egy lépést hátrébb is, hogy nagyobb távlatokból mutasson rá az okokra, amelyek Európa halálvágya mögött rejlenek. Így próbál választ találni arra a kérdésre, miért hagy bárki is magára egy teljes civilizációt, és mi visz rá valakit arra, hogy ilyet tegyen önmagával. Murray két Európa-látomással zárja könyvét - az egyik a reményteli, a másik a pesszimista változat -, amelyek bemutatják a kialakult helyzet lehetséges megoldásait, mindvégig szem el?tt tartva azt a sokat hallott tételt, miszerint a bevándorlás folyamata visszafordíthatatlan.

Autoren/Hrsg.

Murray, Douglas

Leseproben

Bevezetés Európa öngyilkosságot követ el. Vagy legalábbis vezetoi az öngyilkosság mellett döntöttek. Az, hogy az emberek velük tartanak-e ezen az úton, már más kérdés. Amikor Európa öngyilkosságáról beszélek, nem arra gondolok, hogy az Európai Bizottság szabályai túlzottan basáskodóvá váltak volna, vagy hogy az Európai Jogok Egyezménye ne felelne meg e közösség érdekeinek. Mindezt úgy értem, hogy az általunk európaiként ismert civilizáció követ el öngyilkosságot, és sem Nagy-Britannia, sem a nyugat-európai országok nem tudják elkerülni ezt a sorsot, mivel mindannyian ugyanabban a betegségben szenvednek. Ennek eredményeként a legtöbb ma élo ember még meg fogja tapasztalni az általuk ismert Európa eltunését, és népei elveszítik az egyetlen otthonuknak nevezheto helyet a világon. Lehetne minderre azt mondani, hogy az öreg kontinens vesztét már számtalanszor hirdették a történelem során, és Európa nem is lenne Európa ezek a rendszeres, halált jósoló kinyilatkoztatások nélkül. De ezek között is van a többinél hatásosabb idozítésu. Stefan Zweig eloször 1942-ben publikált, Die Welt von Gestern (A tegnap világa) címu muvében írta ezt a kontinensrol a második világháború felvezeto éveiben: „Éreztem, hogy Európa halálra ítéli magát önnön orülete által, romlás vár régi szent hazánkra, a nyugati civilizáció bölcsojére és parthenonjára.” Zweig számára kevés dolog nyújtott reményt; az egyik az volt, hogy Dél-Amerikában – ahová végül is elmenekült – még látta saját kultúrájának csíráit. Argentína és Brazília esetében tanúja volt, hogyan tud egy kultúra átmenekülni egyik helyrol a másikra – még ha a fa ki is halt, képes arra, hogy „új rügyeket hajtson és gyümölcsöt teremjen”. Még ha Európa teljesen el is pusztította akkor magát, Zweig azzal vigasztalódhatott, hogy a korábbi generáció munkája nem veszett el teljesen.1 Ma viszont, nagyrészt a Zweig által megírt katasztrófa következményeként, Európa fája végleg kipusztult. A mai Európa nem érez vágyat arra, hogy reprodukálja magát, harcoljon önmagáért, vagy legalább a saját álláspontját képviselje egy vitában. Úgy tunik, a hatalmon lévok meg vannak gyozodve arról, hogy ha Európa kultúrája és népei elvesznének, a világnak az sem számítana. Teljesen világos, hogy néhányan úgy döntöttek (miként Bertolt Brecht írja 1953-as A megoldás címu költeményében), hogy feloszlatják és leváltják a népet, mivel – a svéd konzervatív miniszterelnök, Fredrik Reinfeldt szavaival élve – az o országaikból csak a „barbarizmus” árad, s a jó dolgok kívülrol jönnek. A jelenlegi beteg állapotnak nincs egyetlen oka. A zsidó-keresztény örökséget, a római és görög örökséget, a felvilágosodás felfedezéseit nem nulláztuk még le. Ám a végso felvonás már itt van, mégpedig két olyan, egymással összefüggo csapás miatt, amelyekbol lehetetlen felépülni. Az elso a tömegek bevándorlása Európába. A nyugat-európai államokban ez a folyamat a második világháború után kezdodött, mégpedig a munkaerohiány miatt. Hamarosan a kontinens függové vált a migrációtól, s még akkor sem tudta volna leállítani, ha akarja. Az eredmény: az európai emberek hazája az egész világ hazája lett. Európa egykori helyei így lépésrol lépésre más területekké váltak, mint ahogy a pakisztáni bevándorlók által dominált területek a földrajzi helyükön kívül mindenben Pakisztánra kezdtek hasonlítani, mivel az újonnan érkezok a saját országuk ételeit ették, a saját anyanyelvüket beszélték és a saját vallásukat követték. A huvös és esos észak-európai országok városait a pakisztáni hegyvidékek vagy az arab homokviharok világából származó öltözéket viselo emberek lepték el. „A birodalom visszavág” – mondták néhányan önelégült mosollyal. De míg Európa birodalmait ellöktük, ezeket az új kolóniákat megkérdojelezhetetlenül jónak véljük. Az európaiak úgy tettek, mintha mindez muködoképes megoldás lenne; például ragaszkodtak ahhoz, hogy az ilyen bevándorlás normális. Vagy ha nem sikerül az integráció az elso generációval, majd sikerül a gyerekeikkel, az unokáikkal vagy az utánuk következokkel. Illetve egyáltalán nem is számít az integráció. Egész ido alatt elhessegettük a gondolatot, hogy sokkal valószínubb az egész megoldás kudarcba fulladása. A migrációs krízis az utóbbi években mindössze felerosödött. Ez vezet át a másik csapáshoz. Önmagában ugyanis a tömeges bevándorlás még nem lenne végzetes, ha Európa ezzel egy idoben (ennek következményeként vagy más miatt) nem vesztette volna el hitét és hagyományait. Számtalan tényezo vezetett ehhez, de ezek közül is kiemelkedik a spanyol filozófus, Miguel de Unamuno által „tragikus életérzésnek” nevezett fogalom elvesztése. Az európaiak elfelejtették Zweig generációjának fájdalmas leckéjét: minden általad szeretett dolgot, még a legnagyobb és legkulturáltabb civilizációkat is elsöpörhetik annak adományaira érdemtelen emberek. Amellett, hogy ezt a tragikus életérzést semmibe veszik, az emberi fejlodésbe vetett feltétlen hit segítségével meg is próbálnak szabadulni tole. Máig ez a legnépszerubb taktika. Mégis, néha szörnyu kétségek gyötörnek bennünket saját kreálmányunk miatt. Európát minden más kontinensnél jobban kísérti a múlt miatt érzett buntudat. Az önbecsülés jól látható hiánya mellett belül a bun érzete lapul. Az egzisztenciális kifáradás nyomán úgy érezzük, Európa története talán már véget ért, így hagyni kell valami új kezdetét. A tömeges migráció – az európai népesség nagy részének lecserélése – az egyik módja ennek. Hiszen azt gondoltuk, ez a változás is éppolyan jó, mint a többi. Ez az egzisztenciális fáradtság nem modern európai jelenség; ám az, hogy egy társadalom energiája épp abban a percben merül le, amikor egy másik mozgásba lendül, alapveto változásokhoz vezethet. Ha lenne lehetoség mindennek megvitatására, talán még megoldást is lehetne találni. Azonban épp 2015-ben, a migrációs válság csúcsán cenzúrázták a beszédet és a gondolatot is. Szeptemberben Németország kancellárja, Angela Merkel arra kérte Mark Zuckerberget, a Facebook vezérigazgatóját, hogy ne engedje meg az európai állampolgároknak a német migrációs politika bírálatát a közösségi médiában. „Dolgoznak ezen?” – kérdezte. Zuckerberg pedig megnyugtatta, hogy igen.2 A gondolatnak szabadnak, a kritikának és a vitának pedig korlátlannak kellene lennie. Így visszanézve egyszeruen lenyugözo, hogy miként korlátoztuk magunkat, miközben az ajtónkat szélesre tártuk a világ elott. Ezer éve még Genova és Firenze lakossága nem olvadt ennyire össze, de ma már mindenki felismerhetoen olasz, és a törzsi ellentétek elsimultak. A jelek szerint ma azt gondolják, hogy Eritrea és Afganisztán bevándorlóit is éppúgy össze lehet vegyíteni az európai lakossággal, mint annak idején Genova és Firenze polgárait Itáliával. A borük színe és etnikai hovatartozásuk ugyan különbözik, de Európa azonos lesz önmagával, lakossága pedig Voltaire, Pál apostol, Dante, Goethe és Bach szellemében keveredik majd. Mint minden népszeru téveszmében, ebben is van némi igazság. Európa alaptermészete állandóan változott, és – miként a Velencéhez hasonló kereskedovárosok esete mutatja – mindig is nyitott volt a kívülrol érkezo eszmék és hatások iránt. Az ókori görögöktol kezdve Európa lakosai hajókat küldtek a világ felfedezésére. A világ többi része ritkán (ha egyáltalán bármikor) fogadta kedvesen ezt az érdeklodést, ennek ellenére a hajók ismét kifutottak, és a felfedezésekrol szóló történetek megtöltötték Európa utcáit. Ez a befogadókészség csodálatos volt – ám nem korlátlan. Egy adott kultúra határairól vég nélkül vitatkoznak az antropológusok, ám a kérdés megoldhatatlan. De léteznek határok. Például Európa soha nem volt iszlám kontinens. A felismerés, hogy a kultúránk állandóan változik, mély gyökerekkel rendelkezik Európában. Az ókori görög filozófusok értették ezt, és Thészeusz hajójának híres paradoxonjában foglalták össze. Miként Plutarkhosz leírja, Thészeusz hajóját megorizték az athéniak, ám a korhadó deszkákat mindig kicserélték rajta. Ha tehát a hos eredeti hajójának egyetlen darabja sem maradt már meg, akkor ez nem ugyanaz a hajó már? Tudjuk, hogy a mai görögök már nem olyanok, mint ókori elodeik. Ahogy az angolok sem olyanok, mint egy évszázada, sem pedig a franciák. Ám ettol még nyilvánvalóan görögök, angolok, franciák és európaiak. Ezekben az identitásokban felismerjük a kulturális öröklodést: a tradíció megmarad annak értékeivel (pozitívakkal és negatívakkal egyaránt), megorzodnek a szokások, a viselkedési minták. A normannok, frankok és gallok nagy változásokat idéztek elo. És a történelembol azt is tudjuk, hogy egyes változások hosszú távon kevésbé voltak fontosak, ám mások visszafordíthatatlanokká váltak. A probléma tehát nem a változás elfogadásával van, hanem azzal, ha túl gyorsan jönnek és nagyon nagy eltérést hoznak – mert ez megváltoztat minket, talán olyanná, amik soha nem akartunk lenni. Emellett össze vagyunk zavarodva: hogy fog mindez...