Móricz Erdély - Trilógia

1. Auflage 2018
ISBN: 978-963-453-065-7
Verlag: Adamo Books
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 1102 Seiten

A ?mu az Erdély aranykorának záróakkordja, bár tervezett még egy negyedik kötetet is, a Hadak ura címmel, ám ennek megírásától a kiadó érdektelensége eltérítette. Ez is Bethlen Gábor regénye, fejedelemségének hatodik esztendejérol szól, a férfiszenvedélyrol, az emberi huségrol és a harci készülodésrol. Móricz Zsigmond így tunodik egyik vallomásában hosérol: 'nemzeti host kerestem, akirol regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni... Így állapodtam meg Bethlen Gábornál, akiben rögtön sok rokonszenves vonást leltem: árva gyerek, maga csinálta ember, s ízig-vérig magyar minden célkituzésben. Ma már nem látom politikáját a második korszakban annyira magyarnak: obenne is hatalmi vágy van, s a háborúra is azért indult ki, hogy cseh király lehessen... Az asszonykérdés pedig a Janka probléma. Íme, kilenc éve meghalt, és nincs több asszonyesetem. Soha más no nem érdekelte »elszánt poéta ceruzámat«, csak a vele való élethalálharc. O levonta a konzekvenciákat; én tovább vívódom vele. O tett íróvá, s o tart ma is.' - Nagy íróvá tette. Erdély s a XVII. század magyar és közép-európai történelmét tole tanuljuk tisztelni is, átélni is.

Autoren/Hrsg.

Móricz, Zsigmond

Leseproben

Tündérkert
(Az „Erdély-trilógia” elso része)
  Elso könyv [I] Ragyogó téli nap volt odakinn, február tizedike, vasárnap. Az ajtónálló úgy elbámészkodott az ablakban, a kint ácsorgó népen, hogy maga is a fejét csóválta rá. - De mi az ördögöt tudnak úgy csudálni ezeken az ablakokon - mondta magában. A Szent Mihály temploma körül vastagon állt a nép, bundások meg darócosok vegyesen. Hidegnek kellett odakint lenni, mer nagyon dugták zsebre az öklüket, s asszonyok nagyon húzták nyakba a kerek subácskákat meg a posztó ujjasokat. - Má pég csak déllére gyün meg a fiatal fejedelemasszony - perelt velük magában a hajdúlegény -, azt igen, annak lesz láttattya, ha az meggyün, mer arra mindenki kíváncsi mien lehet, hogy a fejedelem mán egy esztendeje nem ereszti be Erdélyországába... Elmosolyodott, mert o tudná az okát, mér... Nagyon remek egy fiatal gyerek a fejedelem onagysága, a fejedelemasszonynak áspisnak kell lenni, hogy annyira nem kívánja... De azér ezek a bámész városiak, a mégis csuda, hogy tudnak odale fagyoskodni... A nagy mélázásba észre se vette, hogy a háta megett elsillant s már a kilincset fogja a szépséges kancellárné asszony... - Nem szabad - kiáltott rá olyan ijedten, hogy o is megijedt, de az asszonyság is megállt... - Nem szabad bemenni! - Nekem se, Lukács? - nevetett rá nagy szemmel a szépasszony, aki olyan szép volt az arany ruhájában, bo arany szoknyájában, mint egy arany kemence. A hajdúlegény nagyot is nyelt, mer ennyi aranyat még sose látott egész életibe s azt mondta: - Még magának a magasságos jaó istennek, neki magának se! A szép asszonyság felemelte a karját, s csókra nyújtotta azt a drágalátos gyönyöruséges fejér kezét: - Hagyd, csak egy félpillantatra nézek be... Avval bebillent a nehéz zöld ajtón. A hajdúlegény az üstökét vakarta: hu atyaisten - mondta alföldi szójárásával -, hogy micsoda ménku pofontok lesznek ebbul. Az asszony azonban átsuhogott a két fegyverszobán, s az ablakon besüto nap amint arany ruhájára rávillant, kigyúltak a falak, s hetykén csillogtak fel a fekete, füstös boltívek alatt felaggatott fegyverek. Be sem kopogtatott, kissé hallgatózott s benyitott. A fejedelem hálószobája fullasztó meleg volt. A fejedelem már teljesen felöltözve készen állott, a tükör elott nézte magát, az öltözteto komornyikja olyan mosolygással gyönyörködött benne, mint a szakács a jól sült kalácsában. Habos selyem dolmány volt a fejedelmen, szederszín, sárga csizma arany sarkantyúkötovel. Gyönyöru volt, kihajló patyolatinge skófiumarannyal gazdagon kivarrva, az ingujja kilógott a dolmányujj alól, dús aranyhímes volt, s egész takarta a kézfejet. Nagy fekete haja csimbókba volt kötve elöl, s kondorítva verte a nyakát, régi magyarosan. Most megrázta, hogy odanézett az ajtónyílásra, s egy cseppet sem látszott rajta, hogy váratlan vagy kellemetlen lenne neki a vendég. - Jó reggelt, Imreffyné! - kiáltott rá, boldog nevetéssel. - Jaj, de gyönyöruséges - csapta össze két kezét az asszony. A fejedelem olyan fiatal volt, még huszonhárom évesnek sem látszott (fél esztendovel több), keselyuarca, fekete bore csupaszra borotválva, mintha kékkel volna bevonva nagy fekete szeme alatt s duzzadt, kicsit ferde szája fölött. Telt és ragyogó volt, s valami drága és elbuvölo érzés áradt róla. - És te! - kiáltott hasonló elragadtatással s kinyújtva kezét, egy ujján fogta az asszonyt s megpenderítette, hogy körülgyönyörködje. Pézsmaszag áradt az asszonyból, s aranyba borítva lágyan fordult körül. Vontarany szoknyája, mint tündöklo kupola, fehér, dús selyem ingujja ezer ráncban a könyökéig, szemérmetlen bátorsággal ez idoben, szabadon hagyta könyöktol a kart, kihajló kis skófiummal hímezett gallérja, aranyszegett cipelloje: olyan volt, oly csiklandó szépségu, hogy a szem felsikoltott örömében, látásán. Így gyönyörködtek egymásban néhány pillanatig, akkor a túlsó ajtón koppantás volt ketto, a fejedelem ráintett a komornyikra: hogy be ne eresszen valakit. A komornyik az ajtóhoz rohant: az udvari apród hangja hallatszott. - Nagyságos fejedelem, a sereg elojárt. - Jóvan - kiáltott a fejedelem, s legyintett -, fontosabb dolgaink vagynak. Nevetett, s kibuggyant az ajka, úgy kínálta magát az asszonynak, aki kacéran elvonta magát. Komornyik, borbély, vaknak, siketnek tették magukat, és siettek elhordani a szerszámaikat. Az asszony kényes volt, féltette ruháját, de a fejedelem derékon ragadta, ám gyöngéden és pallérozottan, mint ahogy csak udvari ember tudja; magasabb volt kissé az asszonynál, s úgy dolt rá fekete kondor feje az asszony bronzszoke hajba bokrozott s kissé kendozötten fehér arcára, mint egy fiatal mackó a sárga gidára... - Hagyja csak, hagyja Nagyságod, kár elkoptatni... - lihegte forrón az asszony. A fejedelem csiklottan kacagott: - Irígy vagy a mai éccakára? Távolról durranás hallatszott, ágyúlövés. A fejedelem felfigyelt... Csak nem jött be a kiszámíthatatlan?... Kolozsvárra?... De nem volt több lövés. - Brassóban örömet lottek! - szólt az asszony titokzatos értelemmel. - Brassóba... S a fejedelem visszamászott az asszony arcába és rágta a szemét, a fülét. Ahol nem volt olyan erosen beírva. - Brassót megvesszük, ha ármádia feleség érkezik is - lihegte -, brassai bírónak fejét vösszük... Az asszony nevetett, s ruháját nagyon védte: - Nono, nono, Nagyságod... aki reggel tüzel, estére elfogy a puskapora. A fejedelem kajánul kacagott s hangtalan: - Ha megharagítasz... ellottetem az összes ágyúkat és nem megyek elébe... Mint egy rossz kölyök, gonoszul kuncogott. - Nagy parádé lenne!... - ezzel elvette a lakáj kezébol a serleget, és fenékig kiitta. Az asszony szeme megvillámlott. Nagy parádé lenne, de mi haszna belole?... Utána a semmi... o élni akar még itt... a fejedelemasszony elso udvarhölgye lenni... s a brassai bíró fejét... Ezért komoly lett, és elvárta, míg a fejedelem a bortól megborzongva újra rávetette szemét. Kint trombita volt... Ahá, az ágyúlövés adta az elso jelet... Most a trombitások... Kint lódobogás, lovak patája veri a hangos köveket... Az asszony a körmére ütött: a fejedelem ugyanis egy kicsit rossz helyen kapart, s ujjal bökött belé. - Estére elvárlak - fújta fülébe sistergo tuzzel. - Kit? - Téged. - Hol? - Itt. - Bethlen uram hozza a Nagyságod feleségit. - Bethlen uram nem azt hozza, hanem a háborút. - S a fejedelem lihegett: - Háborút, háborút, háborút! Evvel hüvelykujjal, harapósan belebökött az asszony közepébe: - Éccaka bejössz! Az asszony elvonta a száját. - Éccaka egész regement fog fegyverben állani - szólt s a háta megé intett gúnyosan, az ajtóra, ahol bejött s a hátsó folyosóra, mely a kancellária házát összekötötte a fejedelmi palotával, s ahová o naponta, sot minden órán átfutott. A fejedelem nevetett, az ágy faragott bálványoszlopáról levett egy öreg tarsolyt, abból egy bokor kulcsot, melyet az imént hozott be a kolozsvári bíró, megmagyarázván, hogy a város osi szokása, hogy e kulcsot nász alkalmával adja át a fejedelemnek, mert ez titkos utat nyit meg a fejedelemasszony lakosztályába s egyúttal az udvari folyosóra, nemszeretem dolgok esetére. Egyet odaadott: - Eljössz? Az asszony tétovázva nézte. A fejedelem feltárta a nagy állószekrényt az ágy mellett, annak a hátát ajtóformán nyitni lehetett, s mögötte lépcso volt. Az asszony rögtön megértette, hogy ez titkos kijárat a feje­delem hálószobájából s már tudta is, melyik ajtó nyílik e titkos lépcsore. Fogta a kulcsot, s belecsúsztatta a keblébe: a hideg vastól megrezzent, s azt suttogta: - Most el vagyunk jegyezve egymásnak: viselem a Nagyságod jegyét. - Én is a tiedet - mondta a fejedelem -, kék a helye... Úgy dürrögtek és suttogtak, mint a tavaszi nyihogó csikók, foggal, szóval mardosva egymást. - Ha keresztet...