Camilleri Montalbano

Egy hónap a felügyelovel
1. Auflage 2017
ISBN: 978-963-405-854-0
Verlag: Európa Könyvkiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 488 Seiten

Fiatalok és öregek, férfiak és nok, szépek vagy csúnyák, buják vagy erkölcsösek, muveltek vagy tanulatlanok, egyvalami közös bennük: a bun. Bunt követtek el. Hirtelen felindulásból vagy elore megfontolt szándékkal. Szerelemféltésbol, érdekbol, politikai okokból, a maffia megbízásából, vagy csak úgy, unalmukban.
Minden napra egy buntény: a kötet harminc elbeszélést tartalmaz, egy hónapra való izgalmat - és képzeletbeli utazást Szicíliába.
Montalbano felügyelot Andrea Camilleri magyarul is megjelent krimijei (A víz alakja, Az agyagkutya, Az uzsonnatolvaj, A hegedu hangja, A prestoni serfozo) és egy tévésorozat jóvoltából sokan megkedveltük. Pedig néha csúnyán beszél, nem valami pedáns, nincs igazán rendben a magánélete, és megvannak a maga kis emberi játszmái. Vagy talán éppen ezért: gyarlóságaiért, a stílusáért, remek humoráért. És mert olyan válogatós, annyira szeret jókat enni, hogy azt olvasni is élvezet.

Autoren/Hrsg.

Camilleri, Andrea

Leseproben

Annibale Verruso rájött, hogy a felesége felszarvazza, és most meg akarja öletni. Ha a dolog megtörténik, a felelosség magukat terheli!   A nyomtatott betukkel, fekete golyóstollal írt levelet Montelusából adták föl, és csak úgy általában a Vigàtai Közbiztonsági Felügyeloségnek címezték. Fazio nyomozó feladata volt szétválogatni a bejövo postát – amint elolvasta ezt a levelet, továbbította felettesének, Salvo Montalbano felügyelonek. Ám o aznap reggel – mivel meleg délnyugati szél fújt – savanyú kedvében volt: ilyenkor ki nem állhatta saját magát, sem az egész teremtett világot. – Ki a lószar ez a Verruso? – Nem tudom, fonök. – Próbáld megtudni, aztán jössz, és elmeséled nekem.   Két órával késobb Fazio ismét megjelent, és Montalbano kérdo tekintete láttán rákezdett: – Verruso Annibale, Verruso Carlo és Castelli Filomena gyermeke, ezerkilencszázhatvan június harmadikán született Montapertóban, a Montelusai Agrárkonzorciumnál dolgozik, de Vigàtában lakik az Alcide De Gasperi utcában, a huszonkettes szám alatt… Palermo és körzete vaskos telefonkönyve véletlenül épp ott hevert a felügyelo asztalán – de most a levegobe emelkedett, átrepült az egész szobán, majd a túlsó falon csattant, és leverte a Pantano & Torregrossa Cukrászda által kedvesen fölajánlott naptárat. Fazio, ahogy a felügyelo mondta, „anyakönyv-komplexusban” szenvedett: ezzel akkor is földühítette, amikor egyébként nyugodt volt – hát még délnyugati szél idején. – Elnézést – mondta Fazio, amint elindult, hogy fölvegye a telefonkönyvet. – Kérdezzen csak, én majd válaszolok. – Milyen alak ez? – Büntetlen eloéletu. Montalbano fenyegetoen megragadta a telefonkönyvet. – Fazio, már vagy százszor megmondtam. Az, hogy büntetlen, a világon semmit sem jelent. – Azt mondják, nyugodt ember; keveset beszél, és kevés a barátja. – Játszik? Iszik? Nok? – Nem úgy néz ki. – Na és mikor házasodott meg? – Öt éve. Egy helybéli novel, Serena Peritoréval. Tíz évvel fiatalabb a férjénél. Azt mondják, szép no. – Na és fölszarvazza? – Passz… – Fölszarvazza, vagy sem? – Ha igen, akkor ügyesen titkolja. Van, aki ezt mondja, van, aki azt. – Van gyerekük? – Nincs. Azt mondják, a no nem akarja. A felügyelo csodálkozva nézett Fazióra. – Hát ilyen intim dolgokat meg honnan tudtál meg? – Beszélgettem a fodrásznál – mondta Fazio, és végigsimított frissen nyírt tarkóján. Tehát Vigàtában még mindig a fodrászszalon a fo találkozóhely, mint a régi szép idokben. – Mit tegyünk? – kérdezte Fazio. – Megvárjuk, míg megöli, aztán meglátjuk – mondta a felügyelo mogorván, és ezzel el is bocsátotta.   Fazio elott megjátszotta, hogy türelmetlen, és hogy nem érdekli a dolog, a névtelen üzenet azonban nagyon is kíváncsivá tette. Azonkívül, hogy mióta Vigàtában volt, még egyetlen úgynevezett becsületbeli gyilkosságot sem követtek el: rögtön, ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben az üggyel. Fazio kérdésére azt válaszolta, meg kell várni, hogy Annibale Verruso megölje a feleségét. De rosszul mondta. Hiszen az üzenetben az állt, hogy meg akarja öletni a csalfát – vagyishogy fel szándékozik keresni egy harmadik személyt, hogy az tüntesse el a becsületén esett foltot. Ez pedig szokatlan. Eloször is: ha egy férj pletykát hall arról, hogy megcsalják, lesállásba helyezkedik, követi a not, kémkedik utána, rajtakapja, lelövi – mindezt saját maga. És nem másnap lövi le, aztán egy idegent meg foleg nem bíz meg csak azért, hogy oneki ne is kelljen fáradnia. Na és ki lehetne ez az idegen? Egy barát biztosan nem vállal ilyet. Egy bérgyilkos? Vigàtában?! Na, ne bolondozzunk már! Persze hogy vannak gyilkosok Vigàtában, de azok nem kaphatóak ilyen kis maszek munkákra, mert mindnek teljes állása van, és munkaadóik rendesen meg is fizetik oket. Másodszor pedig: ki írta az üzenetet? Serena asszony, hogy megelozze a bajt? Hát, ha valóban sejtené, hogy a férje elobb-utóbb megöleti, lenne jobb dolga is, mint hogy névtelen leveleket irkáljon! Belerángatta volna az apját, az anyját, a püspököt, akár a bíborost is, vagy kereket oldott volna a szeretojével, aztán itt a vége, fuss el véle. Akárhonnan is nézte, a dolog nem állta meg a helyét. Aztán támadt egy ötlete. Na és ha a konzorciumban a férj megismerkedett egy gátlástalan ügyféllel, aki eloször igent mondott a bunös felkérésre, de utána megbánta, és megírta ezt a névtelen üzenetet, hogy kimászszon a csávából? Nem is vesztegette az idot, fölhívta a Montelusai Konzorciumot – azt a módszert alkalmazta, amelyet már korábban is sikerrel használt a közhivatalokban. – Tessék! Ki beszél? – kérdezte valaki Montelusából. – Adja az igazgatót. – Jó, de ki beszél? – Jesszusom! – vonyított föl Montalbano, és mivel a vonal kissé visszhangos volt, még neki is csengett tole a füle. – Hát hogy lehet, hogy soha nem ismerik föl a hangomat? Az elnök vagyok! Értette? – Igenis, uram – felelte a másik rémülten.  Eltelt öt másodperc. – Állok rendelkezésére, elnök úr – szólalt meg az igazgató tiszteletteljes hangon; még azt sem jutott eszébe megkérdezni, vajon milyen elnökségnek az elnökével beszél. – Meg vagyok döbbenve a maguk vétkes késlekedésén! – hantázott Montalbano. Van-e olyan hivatal, ahol nincsenek elmaradt vagy (ahogy a hivatali nyelven mondják) függoben lévo ügyek? – Bocsásson meg, elnök úr, de nem értem… – Nem érti?! Az adatlapokról beszélek, az istenért! – Montalbano szinte látta maga elott az igazgató döbbent arcát, meg az izzadságcseppeket a homlokán. – A személyzet adatlapjairól, már több mint egy hónapja várok rájuk! – csaholta az elnök, és engesztelhetetlenül folytatta: – Mindent tudni akarok róluk! Életkort, beosztást, munkakört, adózási helyzetet, mindent! A Sciarretta-ügy soha többé nem ismétlodhet meg! – Soha többé – visszhangozta határozottan az igazgató hangja; fogalma sem volt róla, ki az a Sciarretta. Montalbano sem tudta, csak úgy találomra mondott egy nevet. – Na és mit tud mondani Annibale Terrusóról? – Verruso, V-vel, elnök úr. – Nem érdekes, o az. Panaszkodtak rá, és, hogy is mondjam, reklamáltak miatta. Úgy tunik, szokása, hogy ellátogat a… – Rágalom! Mind aljas rágalom! – szakította félbe az igazgató váratlan bátorsággal. – Annibale Verruso példás alkalmazott! Bár lennének még olyanok, mint o! A belso számvitelhez tartozik, semmi köze sincs… – Elég lesz – vágott közbe parancsolóan az elnök. – Huszonnégy órán belül várom az adatlapokat. Letette. Ha a konzorcium igazgatója tuzbe teszi a kezét beosztottjáért, Annibale Verrusóért, hogyan keríthetett volna ez olyan könnyen bérgyilkost? Hívatta Faziót. – Figyelj, most elmegyek ebédelni. Négy körül jövök vissza az irodába. Addigra mindent tudj meg nekem a Verruso családról. A dédapától kezdve egészen az eljövendo hetedik nemzedékig. – Azt meg hogyan csináljam? – Menj el még egy fodrászhoz.   A Verruso-családfa gyökerei méltóságtól, magán- és közéleti erényektol megtermékenyített talajba nyúltak: egyik nagybátyja ezredes volt a csendorségnél, egy másik szintén ezredes a pénzügyorségnél – és elértek szinte a szentségig is az egyik dédapa testvére révén: a bencés szerzetesnek folyamatban volt a boldoggá avatási eljárása. Ennek a fának a levelei között ugyan nehéz volna rejtozködo bérgyilkost találni. – Van köztetek valaki, aki ismer egy bizonyos Annibale Verrusót? – kérdezte beosztottjaitól a rendorségen; külön ezért hívta össze oket. – Azt, aki a Montelusai Konzorciumnál dolgozik? – kérdezte Germanà, nehogy csak véletlenül egyezzenek a nevek. – Igen. – Hát, én ismerem. – Meg akarom nézni, milyen alak. – Az egyszeru lesz, felügyelo úr. Holnap vasárnap: mint mindig, most is elmegy majd a déli misére a feleségével együtt. – Ott vannak – mondta Germanà tizenketto elott pontosan öt perccel, már a misére hívó utolsó harangszó után. Ha minden igaz, Annibale Verruso harminchét éves kellett legyen, ezzel szemben jó karban lévo ötvenesnek látszott. Az átlagosnál picikét alacsonyabb volt, pocakja jól kiveheto, és kopaszodott is – csak a tarkóján és a halántékán növo haj úszta meg –, keze-lába kicsi, szemüvege aranyozott, testtartása töredelmes. „Biztos kiköpött mása a boldoggá avatandó bencés szerzetesnek, a dédapja testvérének” – gondolta Montalbano. De a férfiból mindenekelott félkegyelmu türelem áradt. „Óvakodj a felszarvazott férjtol, ha türelmes” – tartja a mondás. Amikor a türelmes elveszti a türelmét, akkor csakugyan veszélyessé válik: készen áll akár a legrosszabb dologra is. Vajon Annibale Verrusóval is ez a helyzet? Nem. Mert ha valaki elveszti a türelmét, az hirtelen veszti el, nem gondolja ki, hogy majd késobb fogja elveszíteni – ahogy a névtelen levél ígérte. Feleségérol, Verrusóné Serena Peritoréról a...