Auster Brooklyni balgaságok

1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5759-45-1
Verlag: 21. Század Kiadó
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, Band 2, 303 Seiten

Reihe: Paul Auster életmusorozat

Az elvált, nyugdíjas Nathan Glass már nem vágyik másra, csak magányra és névtelenségre, ezért visszavonul gyerekkora helyszínére, Brooklynba.
Csakhogy találkozik rég nem látott unokaöccsével, Tommal, aki valaha akadémiai ambíciókat dédelgetett, ám most taxisofor, majd annak barátjával, a kétes múltú antikvárius Harryvel, és hamarosan azt veszi észre, hogy egy összeesküvés részese, amelynek tárgya egy hamisított kézirat, célja pedig a bosszú.
Paul Auster ebben a regényében a tole megszokottnál melegebb, derusebb hangon mesél kallódó emberekrol, akiknek élete nem úgy alakult, ahogy remélték, akik már lemondtak a jövorol, de a jövo még korántsem mondott le róluk.
Auster, hosszú évek óta a Nobel-díj várományosa, számtalan irodalmi díj birtokosa, könyveit harminc nyelvre fordították le.
Muvei most a 21. Század Kiadó új életmusorozatában jelennek meg.
'Elbuvölo történet a család elviselhetetlen szépségérol és a szerelem megváltó erejérol.'
USA TODAY
'Nagyszívu, életigenlo, gyengéd és mulatságos történet.'
The Washington Post
'Auster üzenenetet küld nekünk: van remény. A szerelem megment bennünket. Meg fogjuk menteni egymást.
The Boston Globe

Autoren/Hrsg.

Auster, Paul

Leseproben

Elohang
Egy csendes helyet kerestem a halálra. Valaki Brooklynt ajánlotta, hát másnap reggel Westchesterbol leutaztam felmérni a terepet. Ötvenhat év óta eloször jártam ott, semmire nem emlékeztem. A szüleim hároméves koromban költöztek ki a városból, most meg azon kaptam magam, hogy ösztönösen visszatérek a régi környékre, sebzett kutyaként vonszolom magam vissza a szülohelyemre. Egy helyi ingatlanügynök megmutatott hat-hét lakást, és estére már ki is vettem egy két hálószobás kertlakást az Elso utcában, egysaroknyira a Prospect Parktól. Fogalmam sem volt, kik a szomszédjaim, de nem is érdekelt. Annyit tudtam, hogy mind kilenctol ötig dolgoznak, gyereke egyiknek sincs, úgyhogy az épület elég csendesnek ígérkezett. Én pedig erre vágytam leginkább: szomorú és nevetséges életem után a csendes végre. A bronxville-i házra már megkötöttük a szerzodést, és amint a hónap végén befejezodik az eljárás, a pénz nem jelent majd akadályt. A volt feleségemmel megegyeztünk, hogy felezünk, és négyezer dollár a bankban boven elég kell hogy legyen nekem, amíg lélegzem. Eleinte nagyon nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Harmincegy éven keresztül ingáztam a kertváros és a Közép-atlanti Élet- és Balesetbiztosító manhattani irodája között, így most, hogy már nem dolgoztam, egyszeruen túl hosszú volt a nap. Egy héttel azután, hogy beköltöztem a lakásba, férjezett lányom, Rachel beautózott New Jersey-bol meglátogatni. Azt tanácsolta, foglaljam el magam valamivel, találjak ki egy projektet. Rachel nem buta no. Biokémiából doktorált a Chicagói Egyetemen, és kutatóként dolgozik egy nagy gyógyszergyárnak Princeton mellett, de akárcsak az anyja, ritka az a nap, amikor nem közhelyekben beszél, többnyire csak azokat az elkoptatott frázisokat és felmelegített ötleteket használja, melyek hegyekben állnak a kortárs bölcsesség szeméttelepein. Elmagyaráztam neki, hogy valószínuleg már nem érem meg az év végét, és kurvára nem érdekel semmi projekt. Egy pillanatig azt hittem, elbogi magát, de aztán lenyelte a könnyeket, és inkább nekem támadt, hogy milyen kegyetlen és önzo vagyok. Nem csoda, hogy „Anya” végül elvált tolem, tette hozzá, nem csoda, hogy nem bírta tovább. Egy magamfajta férfi feleségének lenni véget nem éro szenvedés lehetett, maga a pokol. Maga a pokol. Szegény Rachel, nem tehet róla. Egy szem gyermekem huszonkilenc éve lakója ennek a világnak, s ez ido alatt egyetlen eredeti mondata nem volt, semmi, ami csak és kizárólag az övé lett volna. Amúgy igen, azt hiszem, idonként tényleg van bennem gonoszság. De nem állandóan, és nem is szándékosan. Jó napokon vagyok olyan kedves és barátságos, mint bárki. Úgy nem lehet sikeresen életbiztosításokat eladni, ha az ember elriasztja az ügyfeleket, legalábbis nem három hosszú évtizedig. Tudni kell meghallgatni oket. Tudni kell együttérezni velük. Tudni kell lehengerelni oket. Bennem ezek mind megvannak, és még sokkal több is. Nem tagadom, vannak rossz pillanataim is, de mindenki tudja, hogy a családi élet zárt ajtaja mögött miféle veszélyek leselkednek. Megmérgezhet minden érintettet, foleg ha az embernek arra kell rádöbbennie, hogy eleve nem házasságra termett fajta. Imádtam a szexet Edith-tel, csak aztán a szenvedély négy-öt év után elapadt, és attól kezdve enyhén szólva nem voltam tökéletes férj. Rachel szavaiból pedig az derült ki, hogy szülonek se váltam be igazán. Nem szeretném megcáfolni az emlékeit, de az igazság az, hogy a magam módján mindkettejükkel törodtem, és ha olykor más nok karjában találtam is magam, ezeket a kalandokat sosem vettem komolyan. Nem én akartam válni. Mindennek dacára én végig ki akartam tartani Edith mellett. O akart kiszállni, és tekintve az évek során elkövetett buneim lajstromát, nem tudtam hibáztatni érte. Harminchárom évig éltünk egy fedél alatt, és mire elindultunk két különbözo irányba, szinte nem volt semmi, amit eredményként felmutathattunk volna. Mondtam Rachelnek, hogy a napjaim meg vannak számlálva, de ez csak elkapkodott riposzt volt a tanácsára, egy hamarjában elpufogtatott hiperbola. A tüdorákom visszavonulóban volt, és a legutóbbi vizsgálat után az onkológus azt mondta, megengedhetonek látja az óvatos optimizmust. Ez persze nem jelentette, hogy bíztam benne. A rák annyira megrázott, még mindig nem tudtam elhinni, hogy túlélhetem. Én már elkönyveltem magam halottnak, és miután a tumort kivágták belolem, és végigszenvedtem a sugár- meg a kemoterápiát, ami minden eromet kiszívta; miután kibírtam a szédülés- és hányingerrohamokat; miután elviseltem, hogy elvesztem a hajam, elvesztem az életerom, elvesztem a munkám, majd elvesztem a feleségem… mindezek után nemigen tudtam elképzelni, hogyan tovább. Hát ezért Brooklyn. Hát ezért tértem vissza önkéntelenül arra a helyre, ahol történetem elkezdodött. Majdnem hatvanéves voltam, még csak nem is sejtettem, mennyi idom maradt. Talán még húsz év, talán csak pár hónap. Az állapotomról szóló orvosi prognózistól függetlenül a legfontosabbnak tartottam, hogy semmit ne vegyek készpénznek. Amíg életben vagyok, ki kell találnom, hogyan fogjak hozzá ehhez az új élethez, de még ha hamarosan meghalok is, akkor sem ülhetek ölbe tett kézzel, várva az utolsó pillanatot. Tudós lányomnak szokás szerint igaza volt, még ha makacsabb voltam is, hogy sem beismerjem. El kellett foglalnom magam. Nekidurálni magam és csinálni valamit. Kora tavasszal költöztem be, s az elso hetekben felderítettem a környéket, nagyokat sétáltam a parkban, és virágokat ültettem a hátsó kertben, egy talpalatnyi, szeméttel teleszórt földdarabon, amit évekig elhanyagoltak. Újra kinövo hajamat levágattam a Park Slope Fodrászatban a Hetedik sugárúton; videót kölcsönöztem egy Mozimennyország nevu tékából, és gyakorta beugrottam a Brightman Padlásba, egy zsúfolt, rendetlen antikváriumba, mely egy feltunosködo homokosé, Harry Brightmané volt (róla majd késobb). Többnyire otthon reggeliztem, de mivel nem szeretek fozni, és abszolút tehetségtelen is vagyok hozzá, ebédelni és vacsorázni inkább éttermekbe jártam – mindig egymagamban ültem, mindig egy nyitott könyv hevert elottem, mindig a leheto leglassabban rágtam, hogy minél tovább elhúzzam az étkezést. Miután kipróbáltam pár éttermet a környéken, ebédidoben a Kozmikus Falatozó lett a törzshelyem. Az étel a legjobb esetben is közepes volt, az egyik pincérno azonban egy imádni való Puerto Ricó-i lány volt, Marina, akibe azonnal belehabarodtam. Harminc évvel volt fiatalabb nálam és férjezett, tehát a románc szóba sem jöhetett, de olyan jólesett elnézni, olyan gyengéden bánt velem, és olyan készségesen nevetett csöppet sem vicces vicceimen, hogy szünnapjain szabályosan sóvárogtam utána. Felfedeztem, hogy szigorúan antropológiai alapon nézve a brooklyniak nem vonakodnak annyira szóba állni az idegenekkel, mint más törzsek, amelyekkel korábban dolgom akadt. Ha éppen kedvük tartja, simán beleütik az orrukat a másik dolgába (vénasszonyok megszidják a kismamákat, amiért nem öltöztetik elég melegen a gyereket; járókelok rászólnak a kutyasétáltatókra, hogy túl erosen rántották meg a pórázt); a vitatható parkolóhelyek miatt úgy esnek egymásnak, akár a négyévesek; no és csípobol szórják a poénokat. Egyik vasárnap délelott betértem az abszurd TüziFánk névre keresztelt, zsúfolt kis csemegeüzletbe. Fahéjas-mazsolás fánkot akartam kérni, de megbotlott a nyelvem, és azt mondtam, fahéjas-hozsannás. A fiatal srác a pult mögött kapásból kontrázott: – Sajnálom, de az elfogyott. Almás-miatyánkos nem jó? – És olyan egybol, olyan természetesen, hogy majd behugyoztam. Ez a nyelvbotlás adta végül az ötletet, amirol úgy éreztem, még Rachel is helyeselné. Talán nem nagy ötlet, de legalább valami, és ha olyan rigorózusan és kitartóan ragaszkodom hozzá, ahogy tervezem, meglesz a projekt, a privát kis hobbi, ami segít kilábalni tunyaságomból. Noha a projekt szerénynek ígérkezett, úgy döntöttem, grandiózus, hivalkodó névvel illetem, így ringatván magam abba a hitbe, hogy fontos munkát végzek. Az emberi balgaság könyve lett a címe, amelyben a leheto legegyszerubb, legvilágosabb nyelven beszámolok minden botlásról, minden seggre esésrol, minden kínos pillanatról, minden idiótaságról, minden gyarlóságról és minden gyermeteg dologról, amely hosszú és változatos emberi pályafutásom során megesett velem. Aztán ha nem jut eszembe több magamról, majd olyasmirol írok, ami ismerosökkel történt, és ha ez a forrás is kiapad, jöhet a történelem, végigveszem embertársaim balgaságait az osi világok letunt civilizációtól egész a huszonegyedik század elso hónapjaiig. Ha mást nem, hát nevetni biztos lehet majd rajta, gondoltam én. Nem vágytam rá, hogy lemeztelenítsem a lelkem, és komor önelemzésben dagonyázzam. A hangnem végig könnyed, gunyoros lesz, hiszen nincs más célom, mint elszórakoztatni magam úgy, hogy a közben a nap leheto legtöbb óráját kitöltsem. Könyvnek neveztem, pedig egyáltalán nem az volt. Noteszekbe, lapokra, borítékok hátuljára és hitelkártyát meg kölcsönt ajánló reklámlevelekre firkantott sztorik gyultek össze, egymástól független anekdoták katyvasza, és amint egyet befejeztem, beledobtam egy kartondobozba. Igencsak módszertelenül...