Abbott Aludj jól

Meddig mennél el a szeretteidért?
1. Auflage 2018
ISBN: 978-615-5676-39-0
Verlag: Ulpius Baráti Kör
Format: EPUB
Kopierschutz: 0 - No protection

E-Book, Hungarian, 448 Seiten

Meddig mennél el a szeretteidért?
Amikor Olivia Brookes felhívja a rendorséget, hogy bejelentse férje és gyermekei eltunését, azt hiszi, soha többé nem látja viszont oket. Okkal fél a legrosszabbtól, hiszen nem ez az elso tragédia, amit átél.
Most, két esztendovel késobb, Tom Douglas fofelügyelot ismét ehhez a családhoz küldik nyomozni, ám ezúttal Oliiva tunt el. Minden bizonyíték arra utal, hogy reggel még az otthonában tartózkodott - kocsija a garázsban áll, pénztárcája a konyhaasztalon hevero táskájában van.
A rendorség el akarja rendelni Olivia keresését, de a családtagok összes fényképét eltávolították a fotóalbumokból, számítógépekbol, telefonokból.
Aztán meglátják a vért...
Vajon a múlt utolérte Oliviát?
Aludj jól - ha tudsz. Sosem tudhatod, ki figyel.

Autoren/Hrsg.

Abbott, Rachel

Leseproben

ELSO RÉSZ
OLIVIA
1
A ház komor csendjét hirtelen a bejárati csengo éles hangja szakítja meg, és abbahagyom az ideges járkálást. Egyfajta, minden alap nélküli remény támad bennem. Robert lenne? Elfelejtett kulcsot vinni? Tudom azonban, hogy nem errol van szó. Pontosan tudom, hogy ki jött. A rendorség, és azért vannak itt, mert hívtam oket. Tudhattam volna, hogy mi történhet. Jobban meg kellett volna értenem azt, amit Robert mindenképpen a tudomásomra akart hozni, csak nem foglalta szavakba. Már három órája, hogy elment a kiskölykökkel, és testem minden csontjában és izmában érzem a hiányuk fájdalmát. Hol vannak a gyerekeim? Baleset történt volna? Jaj, ne! Már a puszta gondolat olyan, mint egy ökölcsapás, és lehunyt szemhéjam fekete hátterében élénk képek jelennek meg. Kinyitom a szemem, de képzeletben még mindig azt látom, hogy Robert autója az árokban van egy sötét utcában, mert valami orült autós leszorította, és még nem vették észre. Látom, hogy az utasok homloka véres, és gondolatban azt hallgatom, hogy kiáltoznak-e, ami azt jelzi, hogy életben vannak. De semmit nem hallok, csak a madarak hangját, ami behallatszik az autó nyitott ablakán. A gondolataimban megjeleno képen nincs ott Robert. A felvillanó kockák borzalmasak és ijesztoek, de igazából mégsem hiszem, hogy baleset történt. Szívem mélyén tudom, hogy valami más lehet. Valami olyasmi, ami sokkal vészjóslóbb. Amikor kinyitom az ajtót, egy széles vállú, fiatal rendor áll ott, aki rövid ujjú ingében és golyóálló mellényében izmosnak és a veszélyes feladatokra megfelelonek tunik. Tudom, hogy mit fog kérdezni tolem; ismerem a gyakorlatot. Ugyanaz, mint ami a múltkor is volt. Érdekelne, hogy tudja-e, ki vagyok. Tudja vajon, hogy Olivia Brookes, aki ma este telefonált, ugyanaz a személy, mint az a Liv Hunt, aki hét éve hívta oket, mert eltunt a barátja? Van ennek bármi jelentosége? Az a borzalmas éjszaka annyi év után még mindig megjelenik rémálmaimban, és ilyenkor mindig úgy ébredek, hogy kiver a jeges veríték. Akkor a barátom telefonált, hogy éppen indul az egyetemi laboratóriumból, és hamarosan találkozunk. Gyalog nem tartott volna sokáig az út a lakásig, de két órával késobb még mindig nem érkezett meg. Nagyon aggódtam. Emlékszem, hogy magamhoz öleltem a csecsemo kislányomat, és azt suttogtam neki: „A papa hamarosan itthon lesz, drágaságom.” Nem mintha Jasmine értette volna. Akkor még csak két hónapos volt. Dan sosem jött haza, és többé nem láttam. Azt hittem, hogy már semmi sem lehet rosszabb, mint az akkor este érzett félelem, miközben a többórányi várakozás során folyton arra gondoltam, hogy mi történhetett az én kedvesemmel, Dannel. De tévedtem, mert a mostani helyzet sokkal rosszabb. Most a borzalom olyan, mint egy kemény labda, amely fájdalmasan pattog a mellkasomban, fejemben és gyomromban. A rendor természetesen részleteket akar. Meg akarja érteni, hogy miért vagyok annyira ideges. A gyerekek az apjukkal vannak, tehát ezért nem kell aggódni? Próbáltam ot a mobiltelefonján hívni? Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolnom kell. Robert hatkor ment el. Azt mondta, hogy elviszi a gyerekeket egy pizzára. Én is el akartam menni, de hajthatatlan volt, hogy egyedül akar lenni velük. Istenemre, nagyon kellemetlen beismernem, de örültem neki. Figyelembe véve, hogy mit érzek iránta, úgy gondoltam, hogy ez jó felkészítés lesz arra az idore, amikor már nem leszünk együtt. Éppen ezért hagytam, hogy elmenjen. Az elso órában minden rendben volt. Nem vártam oket vissza, és elfoglaltam magam. Tudtam, hogy Robert nem eszik pizzát; velem akar majd vacsorázni, miután a gyerekek már lefeküdtek. Nekiálltam chilit készíteni, egyik kedvenc ételét, hogy ezzel is megköszönjem neki, amiért elvitte a kölyköket. Amikor mindent elvégeztem, ami az eszembe jutott, visszatértem a nappaliba, ám nagyon üresnek éreztem. Sosem fordul elo, hogy legalább egy gyermek ne legyen mellettem, leszámítva azt, amikor már ágyban vannak. Jasmine természetesen iskolába jár, azonban Freddie csak kétéves, tehát egész nap velem van, Billy pedig az óvodában, de csak délelottönként. A ház kihaltnak tunt, mintha kiszívták volna belole a levegot, ezért hideg, csendes és teljesen üres lett. Ahogy egyszeriben más szemszögbol néztem szét a nappaliban, egy elfogulatlan kívülálló szemével, rájöttem, hogy milyen steril helyet alakítottunk ki magunknak. A semleges környezet gondolatát teljesen új szintre emeltük. Sehol egy feltuno színfolt vagy személyes tárgy; nincsenek fényképek a gyerekekrol vagy a velük kapcsolatos csecsebecsék. A festményeket nem annak alapján választottuk, hogy milyen érzéseket keltenek bennünk, hanem arra figyeltünk, hogy puszta semlegességükkel hogyan illeszkednek a jellegtelen környezetükbe. Minden dísztárgyat a mérete szerint választottunk ki, hogy tökéletes legyen az egyensúly. És Robert természetesen nem szereti a játékokat a szobájában. Ki lakik itt? Bárki lehetne. Robert esetében a lakberendezési tárgyak egyértelmuen tükrözik, hogy túl sokáig élt a lakásomban, ahol úgy tunt, hogy a narancssárga falak és a smaragdzöld párnák teljesen jól megvannak egymás mellett. De azok a színek örömöt sugároztak. És milyen hangulatot áraszt ez a szoba? Semmilyet. Megválaszoltam a rendor minden kérdését. Már azt is egyértelmuvé tettük, hogy Robert a vacsora után nem vihette el a gyerekeket látogatóba valamilyen barátjához vagy családtagjához. Sem Robertnek, sem nekem nincsenek rokonaink. A szüleim már évekkel korábban meghaltak, amikor Jaz még kisbaba volt, Robert pedig nem is ismerte az apját. Az anyja akkor halt meg, amikor o még gyerek volt, és testvéreink sincsenek. Ezek a puszta, rideg tények, és nem mi akartuk így. De hogy magyarázhatnám meg, hogy egyetlen olyan barátra sem tudok gondolni, akit Robert meglátogathatott volna a gyerekekkel? Miért lett annyira emberkerülo és magánakvaló? Én azonban tudom a választ. Engem akar magának. Senki mással nem oszt meg. Tudhattam volna, hogy valami nincs rendben, amikor nélkülem akarta elvinni a gyerekeket. Hiszen ilyet sosem csinált. Ha figyeltem volna, igazán figyeltem volna arra, amit mond, talán közbeavatkozhattam volna, amíg nem késo. „Olivia”, mondta, „semmi furcsa nincs abban, ha egy apa elviszi a gyerekeit egy pizzára, ugye? Hiszen néhány apa csak akkor láthatja oket úgy, hogy egyedül van velük.” Robert vajon mondani akart nekem valamit? Sejtette, hogy mit érzek? Ha bárki másról lenne szó, és nem Robertrol, akkor azt gondolnám, hogy talán – de csak talán – elfogadta, hogy elhagyhatom, és így próbálja meg bebizonyítani, hogy magában is boldogul. De most nem valaki másról van szó. Robertrol beszélünk, és semmi nem egyszeru. Gondolatban végigfuttatom fejemben a lehetoségeket, hogy hol lehetnek, de mindegyik borzalommal tölt el. Nem tudom, hogy mi a rosszabb: a kép, hogy a kicsinyeim sebesülten fekszenek valahol, vagy a másik félelmem. Az, amit nem is merek szavakba foglalni. 2
Már tizenegy is elmúlt. Öt óra telt el azóta, hogy Freddie meleg kis testét a karomban éreztem, és belélegeztem édes illatát. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy valami baja történhetett. És Billy. Neki alvásra van szüksége. Durcás, amikor fáradt. És a kedves Jasmine már itthon szeretne lenni, a mamijával; mindig rosszul érzi magát, ha távol vagyok tole, és túlságosan is sok minden az eszébe jut, pedig még csak hétéves. Ha Robert épségben visszahozza oket, akkor kiverem a fejembol a hülye ötletet, hogy elhagyom ot. Megtanulok együtt élni a ténnyel, hogy folytonosan vizsgálat tárgya vagyok, csak a gyerekeimnek ne legyen semmi bajuk. Hozd vissza oket, Robert. A rendorség ugyanúgy átkutatta a házat, mint a múltkor, amikor Dant elveszítettem, mintha valahol rejtegethetném a gyerekeket. Most a környékbeli lakások ajtaján kopogtatnak, és felébresztik a szomszédokat. Mit láttak? Mit tudnak? Ebben a pillanatban újabb rendorök érkeznek, ezúttal detektívek. Mrs. Brookes? Töprengésemet egy hang szakítja félbe. Felpillantok, és egy olyan no barátságos szemébe nézek, aki látszólag nem sokkal idosebb nálam, de minden bizonnyal az, mert mindenki „asszonyomnak” szólítja. – Szólíthatlak Oliviának? Az én nevem Philippa. Nagyon sajnálom, de már az összes pizzériát felhívtuk a környéken, és senki nem emlékszik a férjedre és a gyerekeidre. – Az is lehet, hogy meggondolták magukat, és inkább hamburgerétterembe mentek. Megtehették, igaz? – Szalmaszálba kapaszkodom, és ezt mindnyájan tudjuk. – Miért nem mentél el velük, Olivia? Hogyan válaszolhatnék erre a kérdésre? Nem tudom. Robert ilyet sosem csinált korábban. Úgy érzem, hogy ki kell találnom valamit, csak azt nem tudom, hogy miért. – Robert úgy gondolta, hogy fáradt vagyok, és rám férne egy kis pihenés. Segíteni próbált. – Kimeríto munkád van? Ezért voltál fáradt? Vagy a gyerekek fárasztottak le? Arra gondol...